Ma éber voltál a szeretetben?

A minap szépen sütött a nap, jólesett egy kis friss levegő. Az állomásról kilépve a buszmegállóhoz siettem. Nem volt szerencsém, a következő járat csak 12 perc múlva várható. Semmi gond, megyek gyalog – gondoltam magamban –, jót fog tenni egy kis gyaloglás. Alig mentem pár lépést, megláttam egy fiatal afrikai nőt, kezében egy térképpel – látszott, hogy tanácstalan, hogy megszólítson-e valakit, aki útba tudná igazítani. Közelebb mentem hozzá, annyira, hogy érezze, engem megszólíthat. Kiderült, hogy az iparnegyedbe tart, de nem tudja az utat. Megmutattam, merre kell mennie, és váltottunk pár szót. Burundiból jött, ragyogó arccal mondta el, hogy Butare-ban született (a Burundival határos Ruandában), rögtön hozzátéve, hogy valamikor utazzak el oda. Megható volt ez az egyszerű közvetlenség. Aztán elköszöntünk, és ő egyedül ment tovább. Ahogy távolodott, egy kis lelkifurdalásom támadt: végül is ráérek, még egy darabon el kellett volna kísérnem. Be kellett ismernem, hogy nem igazán figyeltem oda a mellettem lévőre, akinek pedig szüksége lett volna rám. Sajnálom, hiszen elmehettem volna vele valameddig. Csalódás fogott el: elmulasztottam egy alkalmat, amikor jót cselekedhettem volna.

A nap végén épp az iparnegyedben kellett leparkolnom a kocsit, és onnan siettem tovább az állomásra. Egy rövidebb utat kerestem, mert tudtam, hogy a vonat nem fog megvárni. Megláttam egy motoros fiatalembert: megkérdeztem, melyik a legrövidebb út az állomásra. Megmutatta, merre menjek, de hozzátette: „Elkísérem.” Hihetetlen, de igaz: nagyon jó lecke volt ez azok után, hogy én a reggeli hölgyet nem kísértem el. Ismael – ő is afrikai – eljött velem egészen a megfelelő vágányig. A vonatot lekéstem, de találtam egy fiatal barátot.

A következő vonatra felszálltam, és a táskámból már vettem is elő a szemüvegemet meg a könyvet, amit mindenképp be akartam fejezni, mert vissza kell adnom annak, akitől kölcsönkaptam.

Leült mellém egy nő. A telefonja a füléhez tapasztva, a szeme könnyes, feldúltnak látszott. Nem tette le a táskáját, nem vette le a kabátját, a képzeletem már egy kórházban járt: talán haldoklik valakije? Gyerek? Szülő? Férj? Egy biztos: megállás nélkül sírt, hüppögött, próbálta eltakarni az arcát, szinte ráhajolt a térdére. Megütötte a fülemet néhány mondatfoszlány. Nem tudtam kinyitni az előkészített könyvemet, aminek az acíme: Isten öröm (Chiara Amirante a szerzője). Már a címe is zavarba hoz, amikor mellettem valaki ennyire szenved. Próbáltam átgondolni, mit mondhatnék vagy tehetnék. Finoman megérintettem a karját: „Bátorság!”. Lassan felemelte a fejét, megtörölte az arcát, és könnyes szemmel azt mondta: „A kiskutyám haldoklik. Nagyon kötődöm hozzá. Nem tudok megnyugodni.” Csendben maradtam, és próbáltam átérezni a fájdalmát. Másodpercek teltek el így csendben – óráknak tűntek –, amikor egyszer csak újra megszólalt: megköszönte, hogy bátorságot próbáltam bele önteni. „Nagy ajándék volt az ön együttérzése!”

Akkor észrevette a könyvemet, és elolvasta a címét. Kérdezgetni kezdett róla, és elindult köztünk egy beszélgetés. Összefoglaltam neki a könyv tartalmát, csupa fül volt. „Egy könyvesboltban dolgozom és minden érdekel, meg fogjuk rendelni: egy ilyen könyvet feltétlenül tartanunk kell a boltban. Köszönöm! Máris másképp látom a dolgokat. Újra tudok mosolyogni. Ön egy fénysugár, ami megváltoztatja az embereket. Isten nem véletlenül sodorta az utamba. Legyen midig ilyen, ilyen sugárzó mások felé!” Aztán felállt, mert a következő megállónál le kellett szállnia, de búcsúzóul még felém fordult, és nagy hála tükröződött a szemében.

Miután leszállt, kinyitottam a könyvet, ott, ahol a könyvjelzőt hagytam. Elgondolkoztatott a könyvjelző felirata: „Légy éber!” Ebben a két szóban benne van a titok, hogy miképp nézzünk szembe az élet elkerülhetetlen nehézségeivel.