Remény

Új szobatársam – szintén csípőprotézises – hétfő délután érkezett. Kedd reggel, amikor a nővér besegítette a kerekesszékbe, hogy kitolja a reggelihez, telefonáltak neki, hogy a súlyos beteg férje meghalt. A nővér percekig próbálta vigasztalni, de mindhiába, el kellett mennie, sok dolga volt.
Ott maradtunk ketten. Még szinte teljesen idegen volt. Az első gondolatom az volt, hogy itt hagyom, sírja ki magát, egyébként sem szeretik, ha valaki későn megy reggelizni. De nem tudtam megmozdulni, sem megszólalni. Mikor már csak hüppögött, kérdeztem, hogy hiszi-e, hogy jó helyen van a férje. Így indult a beszélgetés. Kérdeztem őt a férjéről. Szívesen válaszolgatott. A végén kiderült, hogy ahova Vácra gimnáziumba jártam, ő akkor ott volt iskolatitkár. Sok-sok közös ismerősünk volt, főleg tanárok. Fél óra múlva már mosolyogni is tudott. Örültem, hogy tudtam segíteni, és nem futamodtam meg a nehézség elől.

A rehabilitációs osztályon mindössze huszonöten voltunk. Pár nap alatt mindenki ismerte a többieket.
Eszternek valószínű agyvérzése volt. A jobb oldalát nem tudta mozdítani, a balt is csak korlátozottan. Alig tudott néhány szót kimondani, azt is alig lehetett érteni. A gyerekei képei alapján, amit a kispárnáján hurcolt mindig, nem lehetett több negyvenévesnél, de sajnos jóval többnek nézett ki.
Először úgy kerültünk kapcsolatba, hogy megnéztem ezt a kispárnát, és megdicsértem a gyerekeit. Sírva fakadt, és

én úgy éreztem, hogy nagy bakot lőttem azzal, hogy kapcsolatot akartam vele teremteni.

Egyik kora reggel a kávémmal, az Adorémusszal és az igével leültem az ebédlőben imádkozni.
Kerekesszékével szemben velem helyet foglalt Eszter. Hűha! Szegény, társaságra vágyik, és most beszélgetni kellene vele. Jézusom, segíts! Hirtelen sok-sok, mások által megélt és megosztott tapasztalat, pontosabban azok mentalitása ugrott be; mindenáron szeretni, úgy, ahogy neki jó, felfedezni Jézust benne.

Még nem tudtam, hogy fogom csinálni. Megkérdeztem tőle, hogy aludt, hogy van, nincs-e melege. A maga módján kis mosollyal és kézmozdulattal válaszolt. Tudtam, hogy ebből így komoly beszélgetés nem lesz. Akkor észrevettem a csuklóján a hajgumiját és vállon alul érő haját. Megkérdeztem, hogy befonhatom-e. Örömmel mondott igent. Míg fonogattam, olyan idétlenségeket mondtam, hogy hiába sikít, akkor is húzni fogom, meg hogy ne féljen, nem tépem ki az összeset. Aztán meséltem arról, hogy milyen sokféle fonott frizurát tudok. Végül úgy fontam be, hogy vékony kis fonat kígyózott a halántékától a tarkójáig. Már sok ilyet fontam kislányoknak, de

még ilyen szépre sosem sikerült.

Boldog volt, nevetve tapogatta végig.

Reggelinél úgy ültünk, hogy nem láttuk egymást. Kérdezgették, találgatták, ki fonta be, de szegény nem tudta elmondani. Ebédre mégis kiderült.
Mikor jöttem haza, pont azzal a gyógytornásszal tanult járni, aki velem is sokat foglalkozott. Odamentem hozzájuk elköszönni, és a gyógytornász azt kérdezte tőle, hogy ugye nem engedjük haza Katit. Eszter mosolyogva tiltakozott, szinte az volt a szemében, hogy nekem sokkal jobb lesz otthon, menjek csak.
Remélem, neki is sokat javult az állapota azóta, és nem csak a kispárnáján ölelheti a gyerekeit.