Megismerkedésünk Isten mezején

Dóra:

Megismerkedésünk nem túl régen, de még azokban az időkben történt, amikor az erdő szent volt és sérthetetlen: földi halandó csak gyalogosan, kizárólag a kijelölt turistautakon barangolhatott.

Én erről mit sem tudva (azt gondoltam, semmi veszély, hiszen a vad mozgását korlátozzák a kerítések) lovasoktatóként a nyári bentlakásos tábor gyerekeit egy kellemes erdei kerékpározással leptem meg. Gyönyörű, árnyas erdei utakon haladtunk, míg egy gyönyörű mezőre értünk, ahol utunkat egy terepjáró állta el, egy feldúlt, roppant hivatalosan intézkedő erdésszel. Hosszasan sorolta bűneinket: engedély nélküli, jogtalan úthasználat, erdőkárosítás, az ebtartási rendelet több pontjának megszegése – mert ugye a kutyákat sem hagytuk ki ebből a remeknek ígérkező kirándulásból. Ahogy

a zord hatóság sorolta a büntetési tételeket,

gyors fejszámolással arra jutottam, hogy az egész heti tábori bevétel sem lesz elég a büntetések kifizetésére…

Próbáltam mentegetni magunkat, hogy valószínűleg eltévedtünk, mert mi a turistaúton indultunk, de ekkor kiderült, hogy ott sem biciklizhettünk volna. Egy idő után kezdett komolytalanná válni bűnlajstromunk, és nevetve rákérdeztem, hogy valóban ekkora bűnözők volnánk egy marék gyerekkel és két kutyával. Ezen az erdő szigorú ura is megenyhült, lehullott róla a kemény álarc, és megláttam a mögötte rejtőző jóképű, fiatal erdészt.

Az utunkat ekkor sajnos nem tudtuk folytatni a még szebb mezők felé, cserébe viszont kaptunk díszkíséretet, nehogy hazafelé is eltévedjünk.

A visszafelé úton telefonszámot cseréltünk, mondván, ha máskor az erdőbe kívánkozunk, akkor inkább egyeztessünk a kerületvezető erdész úrral, illetve én is felajánlottam segítségem, hogy ha lovasokkal lenne probléma, segítek, mert akkor a környék legnagyobb lovardájának voltam a vezetője. A telefonom nem sokáig hallgatott,

néhány óra múlva meghívást kaptunk egy éjszakai vaddisznó-lesre.

Nem csak a gyerekeknek volt ez életre szóló élmény! A platón zötykölődtünk a sötét erdőben, lélegzetvisszafojtva meresztgettük a sötétben a szemünket a vadászlesen, és micsoda öröm volt, amikor a vaddisznók megjelentek az etetőhelyen!

Ezt a napot követően mindig vártam, hogy megjelenjen a telefonomon a kijelzés: bejövő hívás – „Erdész”. Több mint öt évig hol félévente, hol gyakrabban beszéltünk, ha az erdészetnek eladó zabja volt vagy a lovardában meglátogattak minket a vaddisznók, esetleg nem tudtam aludni az ablakom alatt bőgő szarvasbikától vagy ha épp elszöktek az erdészkutyák. Mennyei Atyánk mindig keresztezte útjainkat, míg egy gyönyörű májusi, akácvirágzástól illatos estén, Isten egy másik mezején, egy másik vadászlesen meg nem kérte a kezem ez a morc erdész, akinek a neve (nem csak) a telefonomban az „Erdész”-ről „Szerelmem”-re íródott át.

Károly:

Volt egy szép napom, gondoltam, körbenézek a területemen, a szokásos napi rutin szerint ebéd előtt. Utam során egyszer csak megláttam egy olyan csapatot, ami egyáltalán nem illett bele az erdei környezetbe. Mit keresnek ott, ahol nem kéne lenniük: biciklivel, gyerekekkel, szabadon szaladgáló kutyákkal az erdő azon részén, ahol nem tartózkodhat civil személy?

Az autóval azonnal keresztbe álltam, és megállítottam őket. Vezetőjükkel szóba elegyedtem, mint erdészeti hatósági személy, és felsoroltam az összes kihágásukra vonatkozó jogszabályt. Erre válaszként csak méltatlankodást kaptam, majd kisebb rémületet, hogy a jogszabály szerint előírt összegeket hogyan fogják kifizetni.

A gyerekek és a szelíd, vadra nem veszélyes kutyák látványa, valamint

vezetőjük mosolya meglágyította a szívem.

Ezek után segítségnyújtásként kikísértem őket, és mondtam, hogy legközelebb inkább hívjanak fel, ha ez erdőbe kívánkoznak. A telefonszámcsere után a délutáni órákban beszéltem a főnökasszonnyal, Dórával: mivel nem szerettem volna rossz nyomot hagyni a gyerekekben, akik talán akkor találkoztak életükben először erdésszel, felajánlottam, hogy kiviszem őket vaddisznó-lesre, hogy lássanak testközelből vadat, ami szerencsésen össze is jött. Ezután jó érzéssel váltunk el.

Telt az idő, tartottuk a kapcsolatot. Egymás melletti területen voltunk, mégsem együtt. Nagyon szép beszélgetéseket, erdei sétákat, gombászásokat éltünk meg együtt. Akkor még mindkettőnknek külön útjai voltak, azok viszont valahogy mindig találkoztak.

Dóra aztán új helyre költözött a lovakkal – erről akkor még nem is tudtam –, pár hónappal később pedig ugyanarra a területre kaptam állásajánlatot: kerületvezető erdész lettem. Így itt újra találkoztunk – ekkor már tudtuk, hogy nem véletlenül.

Két év múlva egy gyűrűt és egy üveg pezsgőt rejtettem el egy magaslesnél, ahova vaddisznót mentünk ki figyelni. Itt a „véletlenül” talált gyűrűvel megkértem Dóra kezét. Igent mondott!