Rászólni – visszaszólni – nem szólni?

Bentfekvésem idején tulajdonképpen az egészségügy látleletét is megkaptam. Őszintén, nem könnyű a helyzet: lelkiismeretes, túlterhelt orvosok; sok és kényes munkával, türelmetlenséggel türelemmel birkózó nővérek; végtelenségig kiszolgáltatott, elesett, sokszor fárasztó betegek…

A kórtermünkben ötünket helyeztek el – volt köztünk két, otthonból érkezett beteg is. Baleseti osztály lévén, többnyire lábtöréses betegek voltak a szobánkban, ágyhoz szegezve, ráadásul volt köztünk egy demens és egy idős, Alzheimer-kóros néni is.

Az Alzheimer-kóros néni – nem túlzás – öt percenként kiabált éjjel-nappal a nővérek után. Az egyik nővér, akit magunk között őrmesternek neveztünk el, többször ‘kiakadt’, és minősíthetetlen hangnemben, csúnyán ordibált ezzel a nénivel, de másokkal is kioktató, arrogáns stílusban beszélt.

Ezekben a helyzetekben mindig megszólalt bennem a ‘csengő’: “Megmaradni…”

Nem találtam célravezetőnek, hogy rászóljak, inkább imádkoztam érte (és még fogok is). Amikor kiment a nővér, igyekeztem a nénivel és a többi szobatárssal is beszélgetést kezdeményezni, ami egyúttal legalább le is foglalta egy kicsit az időt. Így derűsebb, barátságosabb légkör alakult a kórteremben. Amíg a néni mesélt nem könnyű szövőnői múltjáról, s amíg beszélgettünk, meg tudtuk kicsit nyugtatni. Ezalatt elfelejtkezett a kiabálásról.

Naponta jött a morcos takarítónő. A papucsomat elérhetetlen távolságba söpörte. Amikor végzett a felmosással, megkérdeztem, visszatenné-e. Meglepő válasza ez volt: “Van botja, nem?” Párat számolva, nem mondtam, amit mondtam volna. Később elhatároztam, kicsit földerítem. Másnap ismét jött, megköszöntem, hogy milyen szépen, precízen dolgozik, ő pedig megkérdezte, hogy megfognám-e a papucsomat, amíg felmos. Örömmel válaszoltam: természetesen. A felmosás után gondosan vissza is helyezte.

Kiderült, hogy az egyik ágyon egy gyakorló evangélikus asszony fekszik, vagyis rögtön ökumenikus közösségben is találtuk magunkat. (Csak, hogy ne legyen hiányérzetünk az ökumenikus imahetet illetően.) Ha nem is a megszokott módon, de lám, “az Úr gondoskodik” – nyugtáztam hálásan.