Merjünk megszólalni!

Koratavaszi délelőtt volt. A Déli pályaudvaron mindenki rohant, pörgött a forgatag.

Az egyik vágányon két vonat is várakozott: az elülső Oroszlányba, a hátulsó Pusztaszabolcsra tartott. Feleségemmel gondosan ellenőriztük, hogy a jó vonatra szállunk-e, és letelepedtünk az Oroszlányba tartó szerelvényen.

Rögtön föltűnt, hogy a szomszédos négyes ülésen egy középkorú japán házaspár foglalt helyet.

Ahogy kigördültünk a Déliből, egyre izgatottabb lettem. Lopva rájuk pillantgattam.

Sok évig tanultam japánul, és nagyon szeretem a japán nyelvet, a japánokat régóta a szívembe zártam. Mindig keresem a lehetőségeket, hogy szóba elegyedjek velük.

– Japánok – mormoltam oda vidáman a feleségemnek.

Ő csak mosolygott rám, tudta, miért mondom…

– Jó lenne velük beszélgetni… Kíváncsi vagyok, hová mennek.

Valóban, nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság. Mit keres egy középkorú japán házaspár éppen ezen a vonalon? Talán Bicskéig mennek? Az kizárt… Esetleg Tatabányára? Abban még lehet valami, pár éve ugyanis a helsinki reptéren találkoztam össze egy japán férfival, aki éppen Tatabányára készült egy ottani japán üzembe, kéthónapos kiküldetésre.

Nagyon szerettem volna megszólítani őket, de ez annyira illetlenség lenne.

Japánban különben is udvariatlanság, sőt, egyenesen durvaság beszélgetni a vonaton és a tömegközlekedési eszközökön: mindenki csöndben utazik, nem zavarva a másikat. Így az is roppant furcsa, ha szóba áll valaki egy ismeretlennel.

Én pedig nem akartam udvariatlan lenni, hátha nem tudják, hogy Magyarországon nem annyira furcsa az ilyesmi. Pláne nem vidéken, és mi már a fővárosból kifelé robogtunk épp…

Mégis ott motoszkált bennem, hogy beszélnem kellene velük… Ettől nagyon elkezdtem izgulni. Idejét sem tudom, mikor beszéltem utoljára folyékonyan japánul. Általában szokatlan az, ha egy külföldi tud japánul, mindig nagyon el szoktak ámulni rajta… De mi van, ha fölsülök? Mi van, ha teljesen hibásak lesznek a mondataim? Lázasan járattam az eszemet mindenféle kifejezés és udvariassági formula után kutatva.

Inkább Istenhez fordultam, és megkérdeztem, valóban meg kellene-e szólítanom őket? Kértem, hogy ne azért akarjak velük beszélni, hogy a saját japántudásomat villogtassam… Szerettem volna szeretetből az ő nyelvükön szólni.

Kicsit vártam… Budaörs közeledett…

Aztán egy pillanat műve volt, és magam sem tudom, hogyan, de kibukott belőlem az első mondat.

Utazótársaim elcsodálkoztak.

Rendkívül zavarban voltam, de a tőlem telhető illedelmességgel (ez elég nagy kihívás japánul) megkérdeztem tőlük, hogy Japánból jöttek-e. Persze igen volt a válasz.

Ekkor olyasvalami történt, amit a Szentléleknek lehet köszönni.

Ezúttal egészen különös kérdést tettem föl nekik. Megkérdeztem tőlük, hogy „Ezzel a vonattal hová utaznak?”

Képzeljük magunkat a helyükbe! Eljönnek egy másik földrészről, egy teljesen más kultúrából, egy teljesen más nyelvet, írásrendszert használó országba. A kezükben kinyomtatott térképek, jegyzetek az utazáshoz. Ez egy nagy kihívás, és bármelyik magyar vagy európai számára hasonlóan bonyolult Japánban boldogulni. Vadászni kell az angol feliratokat…

Hogy érzékeltessem utazótársaim nehéz nyelvi helyzetét, leírom az általam föltett kérdést:

– この電車でどこへ行くんですか？

Ugye, még a betűk is mások?! El se lehet olvasni európai szemmel! Japán szemmel hasonló a helyzet, csak fordítva! Kiolvashatatlanok a latinbetűk… Honnan tájékozódjanak szegények, hogy melyik vonat a jó nekik? Az oroszlányi járaton pedig csak magyarul mondanak be mindent.

Ez volt az a kérdés, amit nem is én akartam kimondani, mert a megfogalmazás sajátos volt. Ezzel a vonattal…

Kérdésemre udvariasan válaszoltak. Nem értettem a választ, vissza kellett kérdeznem.

– Szádzüharombatta… – ismételte az úr.

Százhalombatta! Képzeletben a homlokomra csaptam.

– Hiszen az egy másik vonalon van!

Próbáltam gyorsan elmagyarázni – bár nem úgy sikerült mondanom, hogy elsőre megértsék –, de máris világossá vált, hogy rossz vonatra szálltak!

– Elnézést, Önök rossz vonatra szálltak…

Éppen akkor megjelent a kalauz is.

Sietve mondtam neki, hogy az utasok japánok, és véletlenül vannak itt.

– Ön tud japánul? – nézett rám hitetlenkedve a kalauz.

Még mindig rendkívül zavarban voltam… Hebegtem itt összevissza, és most el kellene magyaráznom, hogy hogyan jutnak el Százhalombattára. Csak annyira futotta, hogy mondtam nekik, szálljanak le… Én sem tudtam, mikor jön a visszavonat. A kalauz legalább nem büntette meg őket.

Nagyon megköszönték a segítséget, a hölgy még visszafordult az ajtóból, és angolul is hálálkodott.

Reménykedtem, hogy Budaörsről visszajutnak Budapestre, és minél hamarabb megérkeznek Százhalombattára.

Csak ezután állt össze számomra is a kép: a pusztaszabolcsi vonat is ugyanarról a vágányról indult, ők azzal kellett volna utazzanak… De ők sajnos nem érthették, hogy magyarul mit is mondtak be a pályaudvaron.

Végül már nem is volt fontos, hogy mit gondoltak rólam. Az számított, hogy ha nem szólítom meg őket, ha győz a gyávaságom, akkor még nagyobb baj is történhetett volna!

Hálát adtam Istennek, hogy hallgattam rá. Ha máskor is ilyen helyzet elé állít, már kevésbé leszek bátortalan megszólítani azt, akiről úgy sejtem, hogy szüksége van arra, hogy megszólítsák…