„Mikor kikelt, és szárba szökkent, termést hozott.” (Mk 4,8)

2019 decemberében költöztünk Székesfehérvárra. Volt egy új üres lakásunk, négy gyermekünk (a legkisebb még a pocakban), egy utolsó kanyarban elromlott autónk és nagyon kevés ismerősünk. Én (Hajni) abszolút nem szerettem volna ide költözni, nagy lelki fájdalmat éltem meg, hogy ott kell hagynunk sok mindent és sok mindenkit Budapesten, és el kell jönnünk a „pusztába”.

Még fel sem ocsúdtunk a költözés után, még csak egy-két emberrel sikerült megismerkednünk a lakóparkban, még csak két hónapot jártak a gyerekek óvodába, amikor a Covid miatt mindent lezártak. „Igen – gondoltam –, tudtam én, hogy nehéz lesz, nem lesz jó itt nekünk.”

A szüleinken kívül nem voltak kapcsolataink – aztán amikor Peti szülei is Covidosak lettek, már ők sem voltak elérhetők. A negyedik gyermek úgy döntött, hogy pont húsvétvasárnap hajnalban születik meg. Öröm és boldogság, bár sajnos az édesapját nem engedték be a szülésre, az ő jelenléte nélkül látta meg a napvilágot.

Három nappal később jött a teljesen váratlan és lesújtó hír: édesanyám meghalt. Élet és halál, öröm és gyász, sok ember közt élve, mégis teljesen magunkra hagyva, sőt, bezárva!

Lehetett volna ennek a történetnek nagyon csúnya vége is, de az akkor hét-, négy- és kétéves gyerekeink nem hagyták! Amikor reggel elmondtuk nekik, hogy a nagymamájuk meghalt, az első reakciójuk az volt, hogy nagyon sajnálják, nagyon rossz, de úgyis feltámad! Feltámadás! Ez az, hát erről szól a húsvét: nem a halálról, hanem a feltámadásról. Erről szól mindannyiunk élete is, akárhol is éljünk, akárkikkel is legyünk körbevéve vagy összezárva. Életet kaptunk és áldást! Válasszuk is az Életet!

Mi is ezt tettük, tudatosan! Hiába. Körülöttünk inkább a halált tapasztaltuk minden téren: a templomi közösségek meggyengültek, vagy felbomlottak; elvesztették a lelkesedésüket az emberek, sekélyesek lettek az emberi kapcsolatok; meghaltak közeli vagy távolabbi jó barátok stb.

Nem volt hely, ahová kapcsolódni lehetett volna. De mi kitartóan kerestük, mert tudtuk, hogy van feltámadás, van Élet!

Ekkor hívott meg egy régi kedves ismerősöm, hogy kapcsolódjak be az éteren keresztül a Roki-s anyukákból álló online anya-ima alkalomra. Bejelentkeztem, és megértettem, hogy itt is erre van szükség: imára! A néhány baba-mama klubos anyukából, akiket sikerült megismernem, szerveztem egy online anya-ima kört. Nagyon lelkesen imádkoztunk minden héten a gyerekeinkért és a pedagógusokért. Aztán kiderült, hogy a nagymamák is nagyon nyitottak erre. Így most már őket is bevonva egyik héten online, másik héten személyes imaalkalmak vannak, amelyeknek sok-sok gyümölcse lett.

Az egyik gyümölcs egy új küldetés: az élet védelméért dolgozni. Azért tenni, hogy mások is az életet válasszák és ne a halált, hogy az emberek szíve megnyíljon, és gyógyuljon; hogy szót kaphassanak a legvédtelenebbek, akik még nem tudnak felszólalni.

Nagyon göröngyös ez az út, tele van buktatókkal és zsákutcákkal, de ha fölfelé nézünk, nem látjuk az út egyenetlenségeit, és így nincs bennünk félelem, hogy esetleg nem tudunk végigmenni ezen az úton.

Megalakítottunk helyi szinten egy Ökumenikus Életvédő Közösséget, ami egy életvédő napot (Egy nap az Életért) szervezett. Ennek célja, hogy tanúságtételeken keresztül mutassuk be, hogy hogyan lehet minden nehézség és kilátástalan körülmény ellenére is az életet választani és hogy ennek milyen áldásai vannak. Hétről-hétre minden vasárnap más-más gyülekezetet látogattam meg, hogy személyesen hívjam meg a tagokat erre az alkalomra. Óriási élmény volt részt venni a protestáns egyházak istentiszteletein, nagy egységélményt éltem meg minden alkalommal. Láttam, hogy az embereket érdekli az élet védelme, és készek tenni is érte, de ehhez meg kell őket szólítani, a szemükbe kell nézni, kezet kell velük fogni, beszélgetni kell velük, lelkesíteni kell őket. Sok jó kapcsolat alakult ki, és sok felismerés született meg bennem.

A Szentlélek mindenütt jelen van, munkálkodik, és egységet akar.

Októberben elindítottuk az Életige közösséget is olyan családoknak és egyedülállóknak, fiataloknak és időseknek, akik szerettek volna közösségbe tartozni. Az adott havi életigét olvassuk és beszélgetünk róla, próbáljuk élni a hétköznapokban, és erről tanúságot tenni a környezetükben élőknek. Csodás dolgok történtek, ugyanis mi a férjemmel, Petivel azon munkálkodunk, hogy ökumenikus körök jöjjenek létre, de az első alkalmakra csak katolikusokat tudtunk meghívni. Azóta azonban már terjed a híre, vannak több gyülekezetből is tagjaink.

A gyerekeknek is szerettük volna megnyitni a lehetőséget, hogy míg a szülők összejönnek, ők is egy közösségben legyenek. Eddig minden alkalomra – minimális erőfeszítéssel – találtunk lelkes gyerekvigyázókat, akik még az Igét is becsempészték a gyerekek programjába. Most már a táborunkra készülünk, ahol ki sem kellett osztani a „feladatokat”, az emberek maguktól jelentkeztek. Két találkozó között pedig szervezünk kötetlen alkalmakat is, ahol még jobban megismerjük egymást, és kérhetünk imát az éppen aktuális életfeladatunkhoz.

„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” (Jn 11, 25)

Még ha úgy érzed is, hogy a pusztában vagy, a körülményeid nem a legmegfelelőbbek, még ha körülötted minden leromlik is, halál vesz körül, te csak higgy! És Ő feltámaszt, új életet ad neked, új küldetést, új célokat és hozzá ajándékba az áldását is!

Hálásak vagyunk a magokért, amiket annak idején a Roki-ban a szívünkbe elvetettek! Ezek a magok: a szeretet, a befogadás, a közösség élménye, megtartó ereje, a „jó nekünk itt lenni” érzés megtapasztalása, a személyes kapcsolatok, a nyitottság, az evangélium életre váltása.

Most a székesfehérváriak is megtapasztalhatják mindezt, és reméljük, sok termést, százszorosat hoznak majd.