Mintha elutaztam volna

Olvasási idő: 2 perc

Mivel ilyet még eddig nem próbáltam, meg is írtam a kisközösségemnek: „Kíváncsi vagyok, Jézus mit tartogat ezekre a napokra, és milyen lépések születnek a kölcsönös szeretetből”. Nagyon jó volt, nem siettem sehova, többet pihentem, takarítottam, főztem, kicsit gyalogoltam. Több idő jutott az imára, a csendre is, volt „reggeli kettesben” Jézussal. Próbáltam mindent megbeszélni Vele. Telefont, sms-t, e-mailt csak abban az esetben kezdeményeztem, ha nagyon úgy szólt belülről a Lélek. Különös helyzet volt, és kíváncsi voltam, vajon ki lesz ebben az időszakban a mellettem élő ember, a felebarát? Kivel kerülök kapcsolatba? És csodálatos módon minden nap maga Jézus hozta elém a találkozásokat! Íme néhány ezek közül.

Egyik nap épp a rózsafüzért mondtam a szobámban. Hirtelen azt éreztem: „Hagyd abba, most vidd le a használt virágföldet a kertbe!”. „De nem, minek ugráljak, előbb befejezem az imát!” „Nem, most alkalmas az idő!” „Megint nyughatatlan vagyok?” „Nem, bátran, most hagyd abba!” „Rendben!” Felöltöztem, levittem a virágládát. Ahogy mentem lefelé, épp abban a pillanatban hozta haza a sétából a házunkban lakó fiatal apuka mozgássérült és nem beszélő kisfiát. Gyönyörű pillanatokat éltünk át. Megindító volt, ahogy a kisfiú – a maga jelzésrendszerével – értésemre adta, hogy örül a találkozásnak.

A templomunkba, az új plébánosunkhoz időnként eljönnek a hívek a régi közösségéből. Aznap egy ötgyermekes házaspár jött megünnepelni a 25. házassági évfordulóját. Nagyon szép volt a szertartás. Szívem szerint az ott lévőkkel elénekeltem volna nekik az Ároni áldást, de erre nem került sor. Hazament mindenki, ők pedig ott maradtak egyedül az ismeretlen helyen. Odamentem hozzájuk, beszélgettünk, és arra gondoltam, én vagyok most számukra az Ároni áldás.

Felszálltam a villamosra. Ázsiai fiatal házaspárra lettem figyelmes, az anyuka ölében egy három év körüli kislány. Nagyon szép emberek! A férfi azonnal felállt. Mutattam neki, hogy csak egy megállót megyek. Nem baj, azért üljek le. Leültem az anyukával szemben. A kislány ragyogó, mosolygó, nyitott, barátkozó arcát fordította felém, csöppet sem tűnt félősnek. Sokáig szemezgettünk, majd egy ujjammal megérintettem a karját. Pár perc gondolkodás, újabb szemezgetés után kinyújtotta a kis ujját és megérintette a karomat.

A buszról leszállt babakocsival egy fiatal anyuka a Déli pályaudvarnál. Néztem, hogy tud leszállni, amint tétován elindult a lépcsők felé. Senki sem volt a közelben, aki segíteni tudott volna. Én sem vagyok megfelelő erőlétben, így csak néztem. Egyszerre megfordult, és ezt mondta: „Muszáj körbe mennem!” Én végig nem szóltam egy szót sem, csak néztem. Végül ő ezt mondta nekem: „Köszönöm, hogy figyelt rám!”

Felszálltam a buszra, és egy hölgy úgy ült le, hogy egyértelmű volt, szeretné, ha mellé ülnék. Elkezdünk beszélgetni, mígnem a megbocsájtásra terelődött a szó. Egy életem, egy halálom, megkérdezem tőle, ismeri-e a kaposvári püspököt, Varga Lászlót. „Igen” – válaszolt. „Mert én tőle hallottam, hogyan lehet erre rövid úton eljutni.” És el is mondtam neki püspök úr tanácsát. Hosszan utaztunk… Nagyon örültem, hogy belevágtam ebbe a beszélgetésbe.