Mosolyt fakasztani az arcukra

Paula vagyok a Moldovai Köztársaságból, egy kicsi, de nagy szívű országból. Ma arról szeretnék nektek mesélni, hogyan tapasztaltam meg, mit jelent ráhangolódni a körülöttem élő emberekre, segíteni a rászorulókon.

Több mint hét éve végzek önkéntes munkát a Moldovai Köztársaság fővárosában, Chișinăuban található Don Bosco központban. Mint mindannyian tudjuk, 2022. február 24-én fegyveres konfliktus tört ki a Moldovai Köztársasággal szomszédos Ukrajnában.

Sokan keltek át a határon menedéket keresve, így a Don Bosco központ befogadóhelyet nyitott meg a menekültek – főként gyermekes családok, fiatalok és idősek – számára. 2022. márciusától kezdve ez a központ nemcsak az Ukrajna különböző részeiből érkező 60 menekültnek vált második otthonná, hanem nekem is, mert mindezek az emberek olyan fontosak lettek számomra, mintha családtagjaim lennének. Minden nap segítettem az ételosztásban, olasz önkéntesekkel együtt: fiatalokkal és megszenteltekkel.

Minden héten egy új, öt-hét fős csoport érkezett. Nemcsak az asztalnál segítettek, hanem igyekeztek felfedezni az ukrán kultúrát, és hoztak egy kicsit a saját kultúrájukból is. Mivel ifjúsági központról van szó, mi, kisinyovi önkéntesek megpróbáltunk együttműködni az olasz önkéntesekkel: szórakoztató esteket, sportversenyeket, kirándulásokat szerveztünk közösen a Moldovai Köztársaságba, vagy akár kulináris túrákat szerveztünk jellegzetes ukrán ételekkel.

Bármilyen tevékenységet találtunk ki, sok szeretetet tettünk bele: tiszta szívvel vágytunk rá, hogy egy kis mosolyt csaljuk ezeknek az embereknek az arcára, akiknek mindent otthon kellett hagyniuk, és félve fogadták az ismeretlent. Ha valaki megkérdezte az olasz önkéntesektől, miért döntöttek úgy, hogy heteken át idejüket áldozzák a menekültekre, azt válaszolták, hogy ők is tenni akartak valamit ezekért az emberekért, annak ellenére, hogy egy olyan nyugati országból jöttek, ahol a háborút csak az újságok lapjairól ismerik.

Közel egy évig dolgoztunk ilyen összetételben, és ez idő alatt sikerült szoros, baráti kötelékeket kialakítanunk a menekültekkel, akikkel mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

(Paula, Moldovai Köztársaság)

Hadd meséljek nektek egy tavalyi élményemről. Kezdjünk is bele… Tavaly júniusban történt, amikor megtudtam, hogy a Caritas egy projektet indít.

„Találkozókat tartanak fogyatékkal élők, pontosabban kerekesszékesek számára. Olyan középkorú emberekről van szó, akik korábban a lakásukba zárva élték napjaikat, ritkán hagyták el az otthonukat, talán csak akkor, mikor orvoshoz kellett menniük. A Caritas elindított egy szociális rehabilitációs projektet, amelynek keretében néhány napra kimozdulhatnak és együtt lehetnek” – mondta az ismerősöm.

Ő javasolta, hogy vegyek részt ebben a projektben, mert zenész vagyok, hivatásos hegedűművész.  „Egyszer eljött egy fiatal lány, hogy adjon egy rövid hegedűkoncertet. Utána az emberek többet akartak tudni a munkájáról, hogyan zajlanak a próbák…”.

Nagyon vágytam arra, hogy részt vegyek ebben a projektben, bár akkoriban vizsgáim voltak, és kicsit nehéz volt összeegyeztetni a sok tennivalót. Fel kellett készülnöm a vizsgáimra, és ezzel párhuzamosan összeállítani a programot a minikoncerthez. De akkor és ott fontosnak éreztem, hogy ne adjam fel a vágyamat: az elképzelést, hogy részt vegyek a projektben. Két napot töltöttem ott el önkéntesként a többi önkéntessel és a kerekesszékes emberekkel együtt. Beszélgettünk, közösen étkeztünk, sétáltunk… Este pedig egy kis koncertet adtam nekik.

Ezek az emberek súlyos fogyatékkal élnek, szinte semmit nem tudnak egyedül csinálni: se enni, mosakodni, de írni vagy rajzolni sem. Minderre azonban lehetőségük nyílik az önkéntesek segítségével, akik ilyen módon az egész tevékenységbe bevonódtak.

Minden egyes darab után, amit eljátszottam, láttam, hogy ragyog a szemük. Ezt nem lehet szavakkal leírni. Úgy éreztem, hogy számomra ez volt a legnagyobb hála. Amikor az ember a tehetségével, amit Isten adott neki, segíthet az embereknek, akkor érzi, hogy jó helyen, a  helyén van. És az a vágyam támadt, hogy ezentúl időt szenteljek ezeknek az embereknek, hogy megérezzék, hogy ők is ugyanolyan értékesek, mint bárki más. Fontos tehát, hogy használjuk a tehetségünket és az ajándékainkat, és ne temessük el őket. És ha akár csak egy ember is mosolyog a képességeinkből, a tehetségünkből fakadó tevékenység gyümölcseként, akkor nem éltük meg hiába ezt a napot. Ezt Istennek és Máriának köszönhetjük. Az a vágy, hogy a másik embert boldoggá tegyük, nagy ajándék, amit ki kell használnunk.

(Emilia, Fehéroroszország)