Nem ők változtak, hanem az én hozzáállásom

„Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas.” A februári életigét idézi az itt következő tapasztalat, melyből egy kapcsolat átalakulását ismerhetjük meg.

nem-ok-valtoztak-hanem-az-en-hozzaallasom

A hónap elején szokatlanul enyhe, szinte tavaszi idő volt, férjemmel a kertben dolgoztunk, a szomszédunk kerítése mellett húzódó örökzöld sövényt nyírtuk, ő láncfűrésszel, én pedig sövénynyíróval. Miközben hálát adtam Istennek, hogy erőt és időt ad erre a tevékenységre, és hogy ilyen örömet szerez nekem ez a munka, gondolatban visszatekintettem ennek a sövénynek a történetére. Ez a történet jó pár évre nyúlik vissza, és az irgalmasságról szól, mely idővel megtermi gyümölcsét, melyet aztán a jelenben élvezhetünk.

 

 

 

 

Ezeket a ciprusokat és tujákat évtizedekkel ezelőtt ültettem, és hagytam több méter magasra és terebélyesre nőni. Engem nem zavart, hogy úgy nőnek, ahogy nekik tetszik, gyönyörködtem bennük, szépek, erősek, egészségesek voltak, mint egy kis erdő.
Szomszédunkkal, akinek a kerítése mellett a sövény húzódik, kicsit hűvös volt a kapcsolatunk, leginkább csak a köszönésre korlátozódott. No, nem azért, mert morcos, goromba emberek lettek volna. Inkább amiatt, amilyen véleményt én kialakítottam magamban róluk. Az asszony többször is érdeklődött, hogy vagyunk, viszont, ha a férfi megszólított, mindig valami panasszal és elvárással állt elő. Állandóan kérdezgette például, mit akarunk csinálni ezekkel a tujákkal, amik már fává nőttek. Félt, hogy télen a hó súlya alatt rádőlnek a kerítésükre, vagy akár az autójukra, ami bent állt az udvarban. Én nem értettem, miért aggódik, haragudtam rá, miért szól bele, az én dolgom, hogy hogyan művelem a kertemet. Ugyanis nem ez volt az egyetlen, amit kifogásolt. Ha tüzet raktunk a kertben, mert ágakat vagy leveleket égettünk, átjött és figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert hatalmas tábortüzet raktunk, és egyébként se füstöljünk, mert elrontjuk a friss, tiszta levegőt. Nem tetszett neki az sem, hogy a kerítése közelében alakítottuk ki a komposzttárolót, mert szerinte büdös, ő pedig pont ott szeretett volna létrehozni egy ülő-étkező-sütögető sarkot.

 

Azt kérte, vasárnap délután ne nyírjak füvet, mert nagyon hangos. Közös a kút, amiből locsolunk. Mikor ő hazajött a munkából estefelé, engem mindig épp a locsolócső végén talált, és mérges volt, hogy miért nem tudok máskor locsolni, hiszen én egész nap itthon vagyok.
Emlékszem, egyszer egy forró nyári nap végén, este nyolc órakor a fiam, aki akkor talán 10 éves lehetett, beindította a komposztálógépet. Nagy izgalommal várta, mikor jön el az este, hogy enyhüljön a tikkasztó hőség, és mikor próbálhatja ki a gépet, ezért nagy örömmel látott hozzá a munkának. Szomszédom azonnal átszólt, hogy jó lenne, ha nem zajonganánk, mert ők fáradtak, este van, és szeretnének tévét nézni. Haragudtam, már csak azért is, hogy elveszik a gyerekem kedvét a munkától, letörik a lelkesedését, és akkor talán soha többé nem lesz hajlandósága újra komposztálni.

Ennek a fajta egymás mellett élésnek az lett az eredménye, hogy egyre inkább kerültem szomszédommal a találkozást. Szinte lopakodva, leselkedve mentem ki, és ha megláttam, menekültem, nehogy megszólítson, és megint beleszóljon valamibe.

Mert kapcsolatunkat valóban évekig ez jellemezte, a kölcsönös neheztelés, mérgelődés, elfojtott harag és békétlenség. És persze én meg voltam győződve róla, hogy szomszédom zsörtölődő fajta, aki csak okoskodik és beleszól mindenbe, csak a saját érdekeit nézi, és természetesen nekem van igazam. A jót, a jóindulatot sem tudtam benne felfedezni. Akkor még vak voltam arra, hogy meglássam, talán bennem van a hiba, talán elzárkózom, és nem fogadom be az embertársamat.

 

Akkoriban nem voltam hívő. A fordulat akkor következett be, mikor megismertem Istent és az Ő igéje kezdett el élni bennem. Megtanultam Tőle elsőként szeretni, hogy irgalommal forduljak a másik ember felé, hogy ne adjak helyet a szívemben a haragnak, a gyűlöletnek. Hogy hagyjam az ítélkezést Istenre, és fogadjak be mindenkit úgy, ahogy van, hogy tegyem félre a bántásokat, sértéseket. Induljak el a megbocsátás útján, és a halálos önzésből térjek át az életadó közösség útjára.

 

Szóval így kezdődött az újjászületés 7-8 évvel ezelőtt. Már nem emlékszem, mi volt akkor a havi életige, de arra igen, hogy az indított arra, hogy szomszédunk évekig tartó könyörgése meghallgatásra talált, és férjemmel elhatároztuk, hogy megtesszük, amit kér, visszavágjuk a fákat kb. a felére, és mindkét oldalon is alaposan lesoványítjuk. Emlékszem, mindketten sírva dolgoztunk, annyira sajnáltuk gyönyörű növényeinket, amivel Isten megajándékozott, de elhatároztuk, hogy kiengesztelődünk szomszédunkkal.

Most így visszagondolva őszintén bevallom, hogy szomszédomnak igaza volt. Félre kellett tennem a büszkeséget, a gőgöt, hogy pedig én jobban tudom, hogy biztos, hogy nekem van igazam.

És ma már ez a leggyönyörűbb, legsűrűbb sövény a kertemben, és a világért sem cserélném el azzal a régivel, amihez úgy ragaszkodtam. Ma már nem zörgök hétvégén a fűnyíróval, sőt, még hétköznap is, mielőtt munkához látok, odakukkantok, nem ücsörög-e ott a szomszédom a teraszon, mert szeret ebéd után ott a napon bóbiskolni. Akkor inkább várok a fűnyírással. Ma már nem égetünk a kertben ágakat és leveleket (ezt egyébként már jó régóta nem tesszük), és ha a családdal bográcsozunk vagy sütögetünk, előtte figyelmeztetjük a szomszédokat, hogy füstölni fogunk, szedjék be a ruhákat, zárják be az ablakokat. Ezt a szép gesztust egyébként tőlük tanultuk. Nocsak, mi is tanulhatunk „ellenségeinktől”? Rá kellett döbbennem, hogy valóban ajándék vagyunk egymásnak!

 

A komposzttárolót évekkel ezelőtt áthelyeztük a kert másik oldalára. Egyik nyáron, mikor szomszédom nyaralni ment, a 40 fokos hőségben kigyomláltam a kerítésük mellett a földet, hogy meglepetést szerezzek neki, mikor hazaér, és levágtam a házunk előtt álló fenyőnkből egy csomó szép ágat, hogy ne kelljen meghajolniuk, mikor kiszállnak az autójukból.

 

És hogyan alakult a kapcsolatunk egymással? Míg azelőtt, ha csak hozzám szólt a szomszéd, ideges lettem és szorongtam, mert mindig baja volt valamivel, most a nagy fordulat óta egyetlen egyszer sem talált semmiben sem kivetnivalót. Most én keresem a kapcsolatot, én szólítom meg, rámosolygok, időt szánok arra, hogy figyelmesen meghallgassam. Ő pedig már nem azért jön oda hozzám, hogy ismét egy bokrot akarjon kivágatni, hanem megnézi, miben segíthetne nekem. Palántákat, növényeket cserélünk. Fürgén ugrik, örömmel hozza a nagy ágvágóját, és segít a bokrok nyírásában, felajánlja, hogy megélezi a fűnyírómat, a kerti szerszámaimat.

 

Kapcsolatunk olyan baráti lett, hogy meghívtak fiuk esküvőjére, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna. A fiatalokkal is nagyon szép kapcsolat alakult ki. Ha sütögetnek a kertben, adnak kóstolót, vagy ha kenyeret, fonott kalácsot sütnek, hoznak nekünk belőle egy tálcán. Én is megkínálom őket frissen sült pogácsával. Rengeteg gyermekholmit kaptam tőlük az unokáim részére, babakocsit, gyönyörű könyveket, gyermek evőeszközöket, cipőket. Nyáron a kerti medencémhez odaadták a vízhőmérőjüket, egy úszó klórtartó edényt és hozzá klórtablettát, és felajánlották, hogy használhatjuk az algaölő szert is közösen.

 

 

Mikor néhány évvel ezelőtt a házunkban tűz ütött ki, szomszédom átjött, végignézte a helyiségeket, és ő ajánlott, sőt adott is olyan szert, amivel el tudtuk távolítani a falakról a rárakódott kormot. Számtalan tanáccsal is gazdagodtunk. Előfordult, hogy szomszédom még a lányom autóját is ingyen megjavította.
Ma már annyira megbízunk bennük, hogy ha nyaralni megyünk, megkapja a kulcsot a házhoz, a kertben is ő locsol és eteti az állatokat.

Sokat beszélgetünk, megosztjuk egymással örömeinket, bánatainkat. Jókat nevetünk, és szomszédomban igazán kedves, jó szándékú, szorgalmas, humoros és nagyon is segítőkész emberre találtam, aki igenis szerethető.

Milyen érdekes, már csak a jó tulajdonságait veszem észre!

Az asszony velem volt lélekben végig, mikor szüleim betegek voltak, őszinte szeretettel érdeklődik a családom iránt. Én is hordozom őket imáimban, ha betegek, ha haláleset van a családjukban, ha baba születik. Telefonszámot is cseréltünk, és ha valamelyikünk nincs otthon, átvesszük a postástól a küldeményt. Megünnepeljük egymás születés- és névnapját. Ilyenkor valami személyes meglepetést készítek, és kis unokámmal még az ároni áldást is el szoktuk nekik énekelni. Karácsonykor és húsvétkor szokásunkká vált, hogy átmegyünk hozzájuk egy kis süteménnyel, és egy üveg bor mellett elbeszélgetünk.

 

Annyira közel került hozzám, hogy azt, aki elől korábban menekültem és nem kedveltem, igazán, őszintén megszerettem. Csak egy kiskapu választ el tőlük, bármikor átmehetünk hozzájuk. Többször előfordult, hogy szeretettel megöleltük egymást, és úgy szólít most már engem, hogy „drága szomszédasszony”. Sajnos most a járvány miatt ez nem lehetséges, de már be van ígérve néhány nagy-nagy ölelés. Az idén karácsonykor nem tudtuk őket személyesen meglátogatni, süteményt vinni, ezért egy verset írtam hozzájuk, melyben családjuk minden egyes tagjáról megemlékeztem és mindegyiknek egyenként leírtam, kinek miért vagyok hálás. Ezt átküldtem nekik, és amikor később személyesen találkoztunk, könnyes szemmel vallották be, mennyire megérintette őket a versem.

 

A fiatalok kislányának az életébe is beépültem, együtt játszunk, nálunk vagy az ő kertjükben, és az esti elalvás szertartásában is meg vagyok említve. A fiatalasszony megbízik véleményemben, tapasztalatomban, melyet örömmel kikér gyermekneveléssel, kertészkedéssel kapcsolatban. Mi lettünk a kedvenc szomszéd! Valóban úgy élünk, mint egy nagy család. De ehhez az kellett, hogy belássam önzőségem, és hogy elsőként szeressek.

Nem a szomszédaim változtak meg – ők ugyanilyen kedvesek voltak régen is –, hanem az én hozzáállásom.

Ha akkor Isten igéje nem indítja el bennem az irgalom és a megbocsátás útját, akkor most nem élnénk ebben a kölcsönös szeretetben. Megtapasztaltam, hogy az irgalmas szeretet felszítja a másik emberben is az irgalmat. Mióta szeretet jellemzi kapcsolatunkat, szomszédom is őszintén és jó szívvel elnézi és megbocsátja, ha esetleg valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné.

Fotó: Unsplas / Christian stahl, Beth Macdonald

Legújabb könyveink: