Nézzéték az ég madarait… avagy Isten gondoskodik

Evangéliumi tapasztalatom

Miután eldöntöttem, hogy válaszolok Isten hívására, és mindenemet neki adom, szükségét éreztem annak, hogy szétosszam a többiek között mindazokat a holmijaimat, ami feleslegesnek tűnt, még a ruháimat is.

Miután rendbe raktam azt, ami megmaradt, akkor vettem észre, hogy nincs egyetlen selyemsálam sem, amire viszont szükségem lett volna. Ezenkívül nem találtam a vastag zoknimat sem, amit a csizmámba szoktam felvenni.

De mit számít ez? Mikor olyan boldognak és szabadnak éreztem magam, hogy csak a szükségeset tartottam meg!

Este hazajött a testvérem, akinek fogalma sem volt minderről, és azt mondta: „Képzeld, a munkahelyemen a születésnapomra kaptam ajándékba egy selyemsálat, és így most kettő van belőle. Szükséged van az egyikre?” Annyira meg voltam lepődve, hogy meg se tudtam szólalni, mert úgy tűnt, hogy az égből pottyant le ez a sál!

Másnap az öcsém nevetve mesélte: „Nem tudom, hogy csináltam, de az a vastag téli zokni, amit tegnapelőtt vettem, kicsi lett. Mindenképpen kell vennem egy másikat. Neked esetleg szükséged van rá?” A meghatódottságtól összeszorult a torkom.

Kis dolgok ezek, de számomra gyönyörűek. Felfedeztem, hogy az evangélium igéi mennyire igazak.

D.C. – Franciaország

Három kabát

Mind a három gyermekünknek szüksége volt télikabátra, de nem volt elég pénzünk. Aznap reggel az újságban hirdetés jelent meg egy nagy leértékelésről. Nagyon megörültem és rohantam volna el otthonról, de éppen ekkor telefonált anyósom, hogy szeretne meglátogatni minket. Mivel nem fordul elő gyakran, hogy eljön hozzánk, ezért kis habozás után igent mondtam neki. Elhatároztam, megkockáztatom azt, hogy nem tudok takarékoskodni, de csak ezért, hogy benne szeretni tudjam Jézust.

Amikor megérkezett, egy hatalmas táskát tartott kezében. Mindegyik gyereknek egy télikabátot hozott.

M.B. – New York

Isten pontos

A hónap vége volt, és nagyon kevés pénzünk maradt római a fokolárban, ahol hatan éltünk. Éppen befejeztem az ebédet, amikor csengettek. Kinyitottam az ajtót és az ismerős cigány asszony állt ott, karján kisgyermekével. Gyakran jött hozzánk, és mindig úgy ment el, hogy kapott tőlünk valamit, meg egy kis pénzt is, hogy haza tudjon menni. De ma mit tegyek? Küldjem el így, minden nélkül?

Az első gondolatom az volt, hogy nem tudok rajta segíteni! Szinte nincs semmi itthon, még a többieknek sem tudok enni adni és ők ráadásul a hozzám legközelebb állók!

Már majdnem azt mondtam, hogy sajnálom…, de aztán nem fejeztem be a mondatot. A lelkemben ez visszhangzott: „Éhes voltam, és ennem adtatok.”

Rámosolyogtam, behívtam, leültettem az asztalhoz a kisfiával együtt. Megkínáltam a maradék kis levessel, amit vízzel és leveskockával akartam felhígítani és estére feltálalni. Odaadtam az utolsó tojást meg egy kis rizst, hogy vigye haza …: ez minden. A szívemben békét és örömet éreztem.

A cigány asszony boldogan állt fel az asztaltól; ma is evett. Mosolyogva az ajtóhoz kísértem. Megállt és ezt mondta: „Nincs pénzem, hogy hazamenjek.” Odaadtam hát a pénzt, ami elég arra, hogy megvegye a villamosjegyet.

Délután egyedül voltam otthon, mert épp vizsgára készültem, amíg a többiek a közösségi találkozóra mentek. Este tíz óra körül járhatott, amikor egyszer csak újra csengettek. Az első gondolatom az volt, hogy nem nyitok ajtót, mert tanulnom kell! De aztán arra gondoltam, lehet, hogy valaki bajban van, vagy segítségre szorul. Ajtót nyitottam hát. A házunk aljában levő élelmiszerbolt eladója állt ott, kezében egy hatalmas dobozzal, és elmondta, hogy az egyikünk édesanyja kérte meg, hogy minden hónapban hozzon nekünk élelmiszert. Ma volt egy kis ideje, mindent összeszedett és elhozta. Elnézést kért azért, hogy ilyen későn zavart.”

Kinyitottam a dobozt, és minden szükséges volt benne: az olajtól a borig, a tésztától a tojásig, a vajtól a sajtig, a kávétól… és mindenből bőséggel!

Csak ámultam, hogy Isten milyen pontos!

D.F. – (Olaszország)