Téged ki tart meg?

Egy négy és fél éves kislány és egy másfél éves kisfiú anyukája vagyok. Férjem a médiában dolgozik, televíziós vágó. Én itthon vagyok a kicsivel még, élem a GYED-en lévő anyukák mindennapjait. Ő sokszor késő este jön meg, ha este nyolc felé velünk van, már örülök, és a gyerekek is, így nálunk nem alszanak még akkor. De van olyan is, amikor hajnali ötre megy, és mire felébred a család, apa már a munkahelyén dolgozik. Szinte minden nap más beosztásban. Ha velünk van, kiveszi a részét mindenből: a háztartásból, a gyerekek körül teendőkből, amiért nagyon hálás vagyok; de azt vettük észre az utóbbi időben, hogy bedarált minket a kisgyerekes szülői lét. Elvégezzük a kötelező dolgokat (vacsoráztatás, fürdetés), majd este elmegyek altatni a gyerekeket, és általában el is alszom velük; és mire az éjszaka közepén felébredek, már ő is alszik a másik szobában. Egyedül. Másnap pedig minden kezdődik elölről. Nem tudom mióta így megy ez. Aztán elkezdtünk tudatosan közös programokat szervezni. Nagy segítség, hogy anyósom közel lakik, és megkérhetjük, hogy vigyázzon a gyerekekre pár órára. Így február elején eljutottunk többször moziba, ami nagyon jó volt, de egy barátnőm egyszer azt mondta, hogy inkább valami olyan helyre kéne mennünk, ahol tudunk beszélgetni is. Mert többet kéne beszélgetni, ezt mi is érezzük.

^{A szerző, Budavári-Bókkon Andrea (fotó Budavári Gábor)}

De hogy kapcsolódik ez az ige éléséhez?

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” (1Tessz 5,21)

Február 22-én részt vettem az Igekörök Országos Találkozóján a káposztásmegyeri Szentháromság templomban. Nem egyenesen vezetett ide az utam, elismerem. Előtte hétvégén kifakadtam otthon, hogy legszívesebben néha elmennék valahová egyedül. Férjem a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, „menj, de akkor ne pár órára, hanem legalább egy vagy két éjszakára”. Szóba jött, hogy leutazok szüleimhez vidékre, a kisvárosba, ahol felnőttem, vagy húgommal elmegyünk egy wellness-hétvégére. Ő majd vigyáz azon a hétvégén a gyerekre, és én kimenőt kapok. Bevallom, kicsit megdöbbentem a reakcióján, és kicsit meg is ijedtem. Hát hogy hagyjam én itt egyedül rá a két kisgyereket?! Azt mondta, megoldja, ne aggódjak, és efelől semmi kétségem nincs is, de bennem egy ambivalens érzés lett úrrá. A kisebbik még szopizik is, mellettem alszik, soha nem volt éjszaka nélkülem. Hogy hagyhatnám itt?!

Korábban szembejött velem a fent említett program, de aztán ahogy a napok mentek, a hetek teltek, el is felejtettem.  Húgomnak végül nem lett jó az időpont wellness-ezni, de egy másik kétgyerekes anyuka eljött volna velem. Aztán eléggé náthás lettem, de más bajom nem volt.

Nem tudom megmagyarázni miért, de úgy éreztem, hogy én most nem szüleimhez vidékre, se nem egy wellness-hétvégére, hanem ide vagyok hívva, erre a találkozóra.

Bevallom, kicsit tartottam tőle, mert nagyon régen voltam igekörön utoljára. Több mint tíz éve. De elmentem. Ugyan késtem, és az elején hátul álltam egy ideig, mert helyem sem volt (de aztán kaptam egy széket…), sőt először arra gondoltam (még mielőtt ott lettem volna), hogy a délutáni programra nem is maradok. Aztán magával ragadott. És maradtam.

A kiscsoportos beszélgetések során mikor az volt a kérdés, hogy ki hogy éli az igét a mindennapokban, én bevallottam őszintén, hogy az utóbbi időben sehogy nem éltem, mert több mint tíz éve nem voltam ilyen helyen. Ugyan a helyi templomban is volt, amikor ki volt téve az ingyen elvihető papírok közé, és volt, hogy el is vettem, el is olvastam, de igazából nem nagyon foglalkoztam vele, általában a táskám mélyén landolt, és már összevissza gyűrötten, csak sokkal később került elő… De most valamiért azt éreztem, hogy ide kell jönnöm lelkileg töltődni, nem két éjszakára vidékre, vagy nem egy wellness-hotelbe. Volt, aki azt mondta, hogy neki a mai nap során ez volt a legszebb tapasztalat, volt aki mondta, hogy többször menjek ilyen programokra, és invitált, és volt akivel ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk. És utólag azt mondhatom, hogy jól választottam, és nem bánom, hogy nem a másik két program mellett döntöttem. Aznap reggel egyébként elolvastam a februári életigét, és úgy mentem, hogy tudtam mi az.

^{Pillanatkép az Életige-körök Országos Találkozójáról (fotó: id. Erhardt Gyula)}

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” (1Tessz 5,21)

Mikor véget ért a program, még GPS-sel sem találtam először annak a busznak a megállóját, ami nekem kellett, hogy hazajussak, sőt először visszafelé irányított a templomhoz. Majd amikor ráleltem, pont az orrom előtt ment el a busz, és szombati nap lévén csak fél óra múlva jött volna a következő. Már éhes is voltam, fáztam is, más esetben biztosan bosszankodtam volna, de most inkább megettem a maradék két pogácsámat, írtam férjemnek, hogy várom a buszt. De nem bosszankodtam. Hála volt a szívemben.

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” (1Tessz 5,21)

Aznap este, amikor átfagyva hazaértem a találkozóról, ami lelkileg nagyon töltött, jó volt a családom körében lenni, a gyerekek nagyon vártak. A nagyobbik a nyakamba ugrott, úgy ölelt, és kiabálta a fülembe: “Anya, de hiányoztál! A kisebbik a lábamat fonta át kicsi kezeivel, majd kéretőzött fel a karjaimba. Vettem egy gyors forró fürdőt, majd kezdődött a mindennapi esti rutin. Vissza a mindennapokba.

Viszont történt most valami.

Miután a gyerekek elaludtak, én most nem aludtam el velük, ahogy általában szoktam, hanem átmentem a másik szobába. Még égett a villany. Férjem sem aludt. A laptopja előtt ült és egy stratégiai játékkal játszott. Azonnal megismertem, hogy ez az a játék, amit nem láttam bő hét és fél éve, és ami miatt az esküvőnk előtt egy héttel elég csúnyán összevesztünk. Kicsit görcsbe rándult a gyomrom. Alapból (be)szóltam volna, de visszafogtam magam, és nem tettem. Helyette kimentem a konyhába, csináltam magamnak egy bögre forró teát, fogtam egy könyvet, visszajöttem a szobába. Nem szóltam semmit, csak leültem én is az asztalhoz, és elkezdtem olvasni. Ő ekkor befejezte a játékot, odaült mellém, és elkezdett magától beszélni, hogy mi van most benne, mi foglalkoztatja. És én is félre tudtam tenni a könyvet, pedig olvasás közben nem szeretem, ha megzavarnak, nem szeretem, ha újra kell kezdeni egy mondatot vagy egy bekezdést, de most olyan természetes volt, hogy én is félreteszem, és rá figyelek, és tudtam hozzá kapcsolódni. És beszélgettünk. Amit mondhatom, hogy nagyon régen nem. A gyerekek aludtak a másik szobában. Mi pedig tudtunk egymásra figyelni.

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg!” (1Tessz 5,21)

Pár nappal később elmentem a helyi plébánián egy női hittanra. Nem sok kedvem volt hozzá, az eső is esett, de megígértem, hogy ott leszek. A terembe érve derült ki, hogy nincs fűtés. Na, gondoltam, tényleg nem kellett volna eljönnöm, mert még jobban meg fogok fázni, és már amúgy is náthás vagyok. De maradtam. A hitoktató lány egy képes kártya-paklit nyomott a kezünkbe, hogy mindegyikünk válassza ki azt a képet, ami tükrözi a jelenlegi hangulatát, élethelyzetét, Isten-kapcsolatát. Én elsőre tudtam melyik az.

Egy nagy, erős bika gyengéden tartott a karjaiban egy kis védtelen csecsemőt.

Számomra ennek több jelentése volt. „Anya vagy, neked kell erősnek lenni!”- halljuk sok helyről mi, édesanyák ezt a mondatot.

De mi is lehetünk olykor gyengék, szomorúak, kimerültek, fáradtak, hiszen attól, hogy anyák lettünk, még ugyanúgy vannak érzéseink, és azt gondolom, hogy nem baj, ha ezt a gyerekek látják. Ugyanakkor tény, hogy mi, anyák vagyunk a legtöbbet a kisgyermekeinkkel, és nekünk kell megtartani őket. De vajon minket ki tart meg?! Ha Isten nem tart meg engem, mert nem fordulok felé, én sem tudom a gyerekeimet, vagy legalábbis sokkal nehezebben. Ő a nagy és erős, és a szemében mindannyian kis védtelen gyermekek vagyunk.

A hittan végén a hitoktató lány megkérdezte, hogy ki mit visz magával ebből az egy órából. És ketten is ezt mondták, amit most itt is leírtam. A férjemmel való beszélgetésről és erről a bikás képről, és ez olyan jól esett, hogy akkor azt éreztem, hogy mégsem hiába mentem, mert adni tudtam.

Bevallom, hétköznap nem szoktam misére menni, vagy csak ritkán, de amikor kijöttünk a teremből, épp akkor kezdődött az esti hatos szentmise. Úgy éreztem, be kell üljek rá. Bár a templomban sem volt túl meleg, sőt, mérhetetlen hála volt a szívemben. Amikor hazaértem, a gyerekeimmel is türelmesebb tudtam lenni.