„Random jócselekedetek”

Olvasási idő: 3 perc

Az interneten közkedvelt kifejezés angolul a „random acts of kindness” – innen a cím. Olyan jócselekedetek, amelyekre nem számítanánk, három évszakból.

Tavasz

A vasútállomáson várakoztam éppen, amikor nem messze tőlem fölbukkant egy részeg hajléktalan. Addig-addig kóválygott, amíg oda nem vetődött egy egyedül álldogáló nőhöz, és elkezdett hozzá beszélni. A nőnek láthatóan kellemetlen volt a helyzet.

Nem vagyok egy bátor típus, de annyi ilyen sztorit hallottam már, és én is azt remélem, hogy ha a női családtagjaimhoz, barátaimhoz megy oda egy hívatlan férfi, akkor legyen, aki kiáll mellettük.

Kértem hát bátorságot Jézustól, és határozottan odaléptem a nőhöz. Csak a szemünk találkozott, és én máris a férfihoz fordultam:

– Minden rendben?

Már nem emlékszem, mit mondott, de rögtön magamra tereltem a figyelmét. Egy-két perc múlva befutott a vonatunk, mire megint csak határozottan szóltam a férfinak, hogy mennünk kell. A szerelvényhez kísértem a hölgyet, és együtt szálltunk föl. Hálás volt, amiért nem hagytam egyedül abban a helyzetben.

Bárcsak ez lenne a természetes!

Nyár

A testvéremmel kellett találkoznom Budapesten, hogy elvigyen kocsival édesapánkhoz, aki szívszanatóriumban lábadozott éppen. Vonatoztam, de a személyvonat eleve félórás késéssel ért a megállóba. Budapest határában, Kelenföldtől párszáz méterre aztán megállt, és félórás rostokolás vette kezdetét.

A kalauzok jódarabig nem tudtak semmit. Leszállni tilos volt a sínek közé, így minden utas érthető feszültségben és türelmetlenségben várta, hogy történjék már valami. A légkondi legalább működött, így nem gyulladtunk meg a kánikulában.

Húsz perc után kiderült, hogy egy tehervonat mozdonya mondta föl a szolgálatot, és keresztbe állt a váltón. Nagy nehezen sikerült csak elvontatni előlünk…

Ahogy körbenéztem a csüggedt utasokon, rögtön láttam, hogy három fülöp-szigeteki hölgy ül nem messze tőlem. Ők semmit sem értettek az egészből, a kalauz ugyan pár szót szólt hozzájuk angolul, de tanácstalanok voltak.

Éreztem, hogy nekem kell hídnak lennem, így odaléptem hozzájuk, és elmagyaráztam a helyzetet. A Fokoláre lelkiségnek köszönhetően van valamennyi ismeretem a Fülöp-szigetekről, így kikérdeztem őket, honnan jöttek, melyik szigetről, milyen nyelveket beszélnek. Elmesélték, hogy mióta vannak Magyarországon: az egyikük több hónapja, a másik két hölgy viszont csak két napja. Jót beszélgettünk, és időközben a vonat is elindult.

Bár a magyar utastársak furcsán néztek rám, amiért beszédbe elegyedtem a fülöp-szigetekiekkel, mégis örültem neki, hogy nem maradtak „kalauz” nélkül.

Ősz

A szeptemberi első nagy esős napon egy pályaudvaron vártam a kissé késő vonatra. A peronokra vezető felüljáróról jól látszottak a sínek: a vonatom még nem volt sehol.

Mögöttem egy fiatal anyuka a kisgyerekével éppen hangosan bosszankodott: lekéste a vonatot. Azonnal éreztem, meg kell szólítanom.

– Melyik vonatot késte le?

– A 8:08-as személyit a Délibe – válaszolta lemondóan.

– De hiszen az még meg sem jött, késik két percet! – mondtam neki megnyugtatásképpen.

Megköszönte, és már pánikszerűen el is rohant a babakocsival. Azt hittem, a peronra vezető lifthez, de ehelyett visszaszáguldott a jegyautomatákhoz.

Visszafordultam az ablakhoz: ott kúszott be éppen a vonatunk a vágányok közé. Néztem az anyuka után, de nem láttam sehol. Szaladjak utána? Akkor meg én késem le a járatot…

Ahogy lesiettem a peronra, a lépcső alján, a vonat elejénél óriási tömeg verődött össze a felszálláshoz. Az egyetlen kocsi legutolsó ajtajához rohantam, és közben nézegettem hátrafelé a lifthez, hátha jön az anyuka is.

Addig nem hagytam bezáródni az ajtót, amíg meg nem pillantottam őket: a fiatal nő a babakocsival és egy idős néni szaladtak a lifttől a vonatig. Vagy három ajtót próbált az anyuka, egyik helyen sem fért föl a vonatra. Mikor már sikerült neki, én is visszahúzódtam az ajtóból, és kis késéssel már indultunk is.

Itt is furcsán néztek rám, hogy mit „táncolok” az ajtóban… De nem számított, mert örültem, hogy az anyuka elérte a vonatot. Lehet, hogy nem én voltam az egyetlen, aki próbálta föltartani a vonatot, de engem Jézus kért meg rá. És az anyukánakbiztosan fogalmam sincs róla, hogy én segítettem neki.

Télire várjuk olvasóink tapasztalatait! Ha szívesen megosztanád, ami Veled történt, írd meg a címre!