Rögtön jött a segítség – és rögtön viszonozhattuk

Kisgyerekes családként költöztünk falura a Covid előtt. A térségben még nem teljesen ismerjük ki magunkat, és a megyeszékhelyen is csak kevés barátunk van. Az életünk egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan elterveztük: Isten váratlanul új helyzetek elé állított minket.

Nagyon nehéz időszakot éltünk éppen, a feleségem megterhelő műtéten esett át. Január elején kellett visszamennie a kórházba a zárójelentéséért. Fagyos időben indultunk el otthonról, és úgy találtuk ki, hogy délelőtt az áruházban kezdünk bevásárlással, onnan a feleségemet elkísérjük a kórházhoz, és amíg ő bent lesz a leletekért, mi sétálunk egyet a közeli parkban a kislányommal.

Az áruház parkolójába érve mintegy féltésképpen mondtam a feleségemnek, hogy amíg én igyekszem az üzletben beszerezni mindent, tartsa csak bekapcsolva a kocsiban a fűtést – nehogy közben megfázzanak. Siettem is, hogy a gyerek se veszítse el a türelmét, és indulhassunk is tovább a kórházhoz.

Úgy negyvenöt perc múlva értem vissza a kocsihoz: örömmel konstatáltuk, hogy az első teendő a listánkon pipa. Gyorsan bepakoltam a csomagtartóba az árut, és már ültem is be melléjük. Jó meleg volt odabent. Indítanánk is az autót – nem indul…

Sejtettük, hogy valami nincs rendben. Egyszer, évekkel korábban már volt olyan, hogy égve felejtettük egy kölcsönkocsi lámpáját, és a járgány lemerült. Most is ez a félsz motoszkált mindkettőnkben. Jó ideje nem használtuk az autónkat, és a motor nem járt, amíg a fűtés bekapcsolva maradt.

Feleségem nagyon hamar elvesztette a türelmét, teljesen kétségbeesett. Nekem helyt kellett állnom, hogy őt is megnyugtassam, a kislányunk se ijedjen meg, és az autóval is kellett kezdenem valamit… Ezalatt mindenki minket nézett a parkolóban, roppant furcsa jelenet lehettünk.

Gyorsan fölhívtam az egyik helybéli barátunkat. Ő nem volt a közelben, de máris riasztotta egy másik barátját, aki kölcsönkért egy bikázókábelt, és úgy félóra múlva kiérkezett a helyszínre a Gondviselés földi képviselőjeként. Addigra a feleségemet is sikerült megnyugtatni kicsit, és ők elmentek sétálni a gyerekkel. Minden hálámmal a segítő felé fordulva igyekeztem nem láb alatt lenni, mert nem nagyon értek a kocsikhoz. Néhány perc múlva a bikázás sikeresnek bizonyult, az egyébként néhány hónapja meglévő kocsink pedig bizalomgerjesztően berregett.

Még föl sem ocsúdhattam az örömtől, amikor váratlanul – mintegy Jézus által küldve – megjelent mellettem egy kerekesszékes hajléktalan.

Hogy őszinte legyek, évekig nem igazán tudtam mit kezdeni a kéregetőkkel, pláne a hajléktalanokkal. Gyakran hajtottam el őket különféle okokkal, vagy igyekeztem messziről elkerülni őket. Ezúttal azonban megdöbbentem.

Az imént még a családom került bajba, és mi vártuk a segítséget. És most, miután rajtunk segítettek, itt ez a szerencsétlen sorsú férfi, aki pont tőlünk kér… Abban a pillanatban tudtam, hogy Jézus kér őbenne. Mielőtt megkérdezhettem volna Istent, hogy mégis mivel háláljam meg az irgalmát, ideküldte hozzám a konkrét választ – és most hogy hajthatnám el azt, akit Jézus küldött?

Hogy mondhatnám neki, hogy nem segítek, mikor egy perce még én vártam odaföntről segítséget?

A hajléktalan nagyon örült. Adtam neki pénzt, de talán az is jól esett neki, hogy meghallgattam a rövid történetét, megnéztem a fotót a gyerekeiről az ősöreg telefonján. Mikor erősködött, hogy nem iszik, mondtam neki megnyugtatásképpen, hogy arra költi a pénzét, amire csak akarja… Az már nem az én dolgom – tettem hozzá magamban –, Jézus csak annyit kért tőlem, hogy adjak neki.

Nem jutottunk el aznap a kórházba, de hálával a szívünkben tartottunk hazafelé – hálával Istennek, és hálával a barátunkért, aki közbenjárt értünk. Újra béke volt bennünk, és megtapasztaltuk, hogy aki kér, annak adnak, és amit egynek teszünk a legkisebbek közül, azt Neki tesszük… Isten még ebben a nehéz helyzetben is szólított minket, odafordult hozzánk, és nem hagyott cserben. Nekünk is így kellett tennünk a hozzánk fordulóval.