Válaszúton: abortusz vagy anyaság?

„Tényleg segítesz nekem?”

Kedd délelőtt volt, jól emlékszem. Épp az irodában dolgoztam, és ahogy szoktam, felhívtam Isabelt, aki rendszeresen segít nekem a takarításban. Elmondtam, mik lennének a legsürgősebb feladatok. Éreztem, hogy kicsit más most a hangja. Félbeszakította a mondandómat, és azt mondta: „Épp hívni akartam, hogy holnap nem tudok menni: a lányomat szeretném elkísérni a nőgyógyászhoz, abortusza lesz”. Azt tudtam, hogy Isabel lánya gyermeket vár. Tudtam azt is, hogy még a szüleivel él, és nincs férjnél. Döbbenten hallgattam. Isabel, a telefon másik végén, érzékelte a döbbenetemet, és elkezdett magyarázkodni. Mentegetőzött, hogy ő nem ért egyet az abortusszal, „de – folytatta – mivel a lányom egy nagyon komoly gyógyszerkúrán van, az endokrinológus a terhesség megszakítását javasolta, azt mondta, a kicsi biztosan betegen fog születni.” Elköszöntünk, letettük a telefont. Én mégis nyugtalanságot éreztem. Éreztem, tennem kell valamit. De mit? Miközben ez motoszkált a fejemben, belépett az irodába egy volt iskolatársam, aki gyógyszerészként dolgozik. Kikértem a véleményét arról a gyógyszerről, amit a lány szed. Megerősítette, hogy annak az orvosságnak nagyon erős mellékhatásai lehetnek, de várandós anyáknál kiváltható egy másik gyógyszerrel. Nem is töprengtem tovább, rögtön újratárcsáztam Isabel számát, és elmondtam, mit tudtam meg. „Az orvosok – kérdeztem – mondták a lányodnak, hogy behelyettesíthető a gyógyszer egy másikkal, ami ugyanolyan hatékony, ugyanakkor nem árt a babának?” „Nézd – válaszolja –, nem tudom pontosan. Csak azt tudom, hogy nem tudjuk befogadni ezt a gyermeket, az állapota miatt nyilván a lányom se tud hozzájárulni az eltartásához: egyszerűen lehetetlen.” Ezután beszéltem a lánnyal is. Azt mondta, nem tudta, hogy szedhetne másik gyógyszert is, neki egyből azt tanácsolták, vetesse el a gyermekét. Hozzátette, hogy már elszánta magát erre a lépésre, nem szeretne egy boldogtalan gyermeket a világra hozni. Születhetnek majd még gyermekei, amikor rendben lesz az élete, lesz munkája, és egészségileg is rendben lesz. Egyszóval most felkészületlennek, túl fiatalnak érzi magát ahhoz, hogy egyedül gondoskodjon egy esetlegesen beteg babáról. A felsorolt indokokat hallgatva hasztalannak tűnt, hogy elkezdjem győzködni az ellenkezőjéről, kínos volt ez a párbeszéd mindkettőnknek.

Ezzel zártam a beszélgetést: „Szeretném, hogy tudd: ha úgy döntesz, hogy megtartod a kicsit, mindenben számíthatsz rám!”

Eléggé elcsüggedtem. Úgy éreztem, én kevés vagyok, máshonnan is kell segítség. Imádkozni kezdtem, és Chiara Luce Badano oltalmába ajánlottam a kisbabát. Újra a telefonhoz nyúltam, és felhívtam egy barátnőmet, akihez mindig fordulhatok, bármilyen szükség esetén. Közben még mindig azon törtem a fejem, mit segíthetnék. Látogassam meg, és mondjam el, amit a barátnőmtől hallottam, hogy létezik egy életet segítő központ (ford. megj.: Olaszországban nemkívánt vagy nehéz terhesség esetén ezeknek a központoknak önkéntesei, szakemberei támogatják az édesanyát a csecsemő elfogadásában, és tovább segítik a gyermek első életéveiben). Vagy várjak? Tanácstalan vagyok. Innen az irodából azonban vajmi keveset tehetek. Arra jutottam, talán legjobb lesz visszaterelni a gondolataimat, tisztességgel elvégezni a munkámat, és bízni abban, hogy Valaki hozzáteszi a maga részét. Másnap, alighogy hazaértem, csörgött a telefon. Meglepetésemre a lány hívott, egy szuszra el is mondta, miért hív: „Tényleg segítesz?” Aztán hozzátette: „Ma nem a terhességmegszakításra mentem, hanem az endokrinológushoz. Beállította nekem az alternatív terápiát, és biztosított róla, hogy egészséges lesz a gyermekem”. Hosszan beszéltünk. A nagy súllyal ránehezedő gondok ebben az új megvilágításban könnyebbnek tűntek. Elmondta, hogy most már az anyukája is kész befogadni a kicsit. Megbeszéltük a legsürgetőbb kérdéseket: mostantól oda kell figyelnie az egészséges táplálkozásra, átbeszéltük, mi mindenre lesz szüksége az újszülöttnek, és a legfontosabb, hogy tudja, milyen sok baráti támogatásra és szeretetre számíthat. Amikor letettem a telefont, szívből jövő köszönetet mondtam Chiara Lucének. Azóta is mindennap emlékeztetem őt az imáimban, hogy bizonyos értelemben ő lesz a nemsokára megszülető kicsi „keresztanyja”. Közben persze itt lent mi is megtesszük, ami tőlünk telik, de számítunk rá is!

A lány, akit mindenki elkerült

Évek óta önkéntesként dolgozom az egyházmegyei Karitásznál. Egyik estére nagyon elfáradtam, mert napközben rengeteg ember panaszát hallgattam végig, akik hozzánk fordultak segítségért. Feltűnt nekem aznap a sorban egy alacsony, még fiatalnak tűnő lány, aki járás közben húzta a jobb lábát. Az arcán és a száján nagy kiütések látszottak. Amikor ő következett, elég arcátlanul, de láthatóan kétségbeesve nekem támadt: „Azt mondták, hogy te tudsz munkát találni, éhes vagyok, nincs pénzem”. Figyelmesen hallgattam őt, elhessegettem magamtól a kísértést, hogy elküldjem, és azt mondjam neki, hogy ilyen állapotban nem fog munkát kapni. Megpróbáltam mélyen megismerni bonyolult helyzetét, bár tudtam, hogy így menthetetlenül bevonódok. Röviden elmesélte az életét. 32 éves (közelebbről jóval többnek nézett ki), drogfüggő, AIDS-es. A férjétől elköltözött, van egy 11 éves lánya, aki az apukájával él egy másik városban. Hallgattam, befogadtam a fájdalmát. Átéreztem, milyen megaláztatásokon ment keresztül, milyen szörnyű lehetett, amikor a szülei elzavarták otthonról, mert féltek, hogy fertőző a betegsége. De nem csak együttéreztem vele, hanem felébredt bennem a szeretet is iránta. Mert mindezek ellenére élni akar, harcol a jobb életért. Megpróbáltam mindent megtenni érte, amit lehetett. A beszélgetés végén megadtam a számomat: szükség esetén, vagy ha csak beszélni akar valakivel, telefonon elérhet. Attól kezdve gyakran találkozunk. Adtam neki ételt, némi pénzt. De leginkább arra volt szüksége, hogy valaki emberszámba vegye. Egyik este azzal hívott fel, hogy gyermeket vár. Rögtön elmentem hozzá, ő pedig azt mondta, hogy bár sok a bizonytalan tényező, elhatározta, hogy megtartja a babát.

„Semmi jót nem csináltam eddig az életemben – mondta magyarázatképp –, de most esélyt kaptam, hogy megváltozzak.”

Megöleltük egymást, sebektől elcsúfított arcát sose láttam még ilyen szépnek. „Biztos vagy benne, hogy Isten létezik?” – kérdezte. Azt válaszoltam, hogy Jézus is elhagyatva érezte magát, és hogy nagy irgalommal, végtelenül szeret minket. „Bízz benne, és meglátod!” – mondtam. A rákövetkező hetekben sok időt töltöttem vele. Sok vizsgálat várt rá. Egy komfort nélküli garázs volt az otthona, így aztán egy szociális gondozó segítségével bekerült a kórház fertőző osztályára. Rögtön telefonált, megkért, hogy vigyek neki pizsamát meg egyebeket, amikre odabent szüksége lehet. Akkora bizalommal volt irántam, hogy amikor aztán meg akarta kereszteltetni a kicsit, engem kért meg keresztanyának. Természetesen nagy örömmel elvállaltam, mert nagyon megszerettem őt, a lányt, aki pár hónappal korábban még egy idegen volt számomra. A lány, akit mindenki elkerült, az életem része lett.