„Rosszfiúk” dicsérete

Nyár. Pihenés. Kikapcsolódás. Együttlét. (Nagyjából) a gyerekes családoknál is így megy ez. Egy július eleji napon mi is elindultunk a plébániánk családos táborába. Szeretjük ezeket az együttléteket, hisz a gyerekek már régóta ismerik egymást, a kiskamaszok együtt bandáznak és minden nap sok-sok értékes program vár ránk.

Egyik nap Vodicára (Máriakönnye) kirándultunk. Ez egy Mária-kegyhely. Meghallgattuk a történetét, készültünk a szentmisére, amikor egy kétségbeesett kiáltást hallottam: „Zénó leesett!!!”

Odarohantam, az édesapja mellette térdelt és szólt, hogy hívjam a mentőket. Próbáltam nyugodt maradni, de csak remegő hanggal sikerült velük beszélnem, egy idő után át is adtam a telefont mentőápoló férjemnek, mégis jobban tudja, hogy mire lesz szükség. Láttam a fiamat a földön fekve. Láttam a nagylányaim kétségbeesett arcát, és láttam azt is, hogy a legkisebb lányunk már gondoskodó kezekben van. Megérkezett a mentő. Zénónak mindent előre elmagyaráztak, gyereknyelven, türelmesen kommunikáltak vele, ami engem is megnyugtatott. Biztonságban éreztem Zénót.

A mentőorvosnak volt egy mondata, ami arról szólt, hogy Isten most is itt volt. Ezt a mondatot akkor a fülemen keresztül a szívembe zártam, erőt adott.

Beértünk a kórházba. Mivel Zénó magasból esett, tudtam, hogy bizony néhány éjszakát biztos kórházban töltünk. Nem tudom, hogy van-e olyan ember, aki nálam ezt kevésbé viseli jól. Most mégis úgy éreztem, hogy menni fog ez. És mindaz, ami ezután történt, csak megerősített ebben. Mikor megvizsgálta Zénót a traumatológus, a nővér megkérdezte, hogy de miért másztál fel oda? Erre az orvos a nővérnek: Miért? Te gyerekkorodban sose másztál fára? Innentől Zénó mosolygott, érezte már van egy cinkostársa is. A vizsgálat után a Zénó becenevű beteghordó vidám személyisége volt az, ami magával ragadta a fiamat és engem is. A kórházi napok alatt olyan odafigyelésben, szeretettel teli gondoskodásban volt részünk, amin bevallom, nagyon meglepődtem.

A kórházban sokat gondolkodtam, volt időm (na, ilyet is rég éreztem). A gyereknevelés veszélyes üzem. A táborban is láthattuk, hogy a sérülés akkor is megtörténik, ha húsz centiméterre van a szülő és akkor is, ha épp húsz méterre. Mint említettem, nem szeretek kórházban lenni. Azt meg főleg nem szeretem, ha a gyerekem van kórházban. Aggódom érte és hiányzik a másik három gézengúz is, lelkileg nehéz, de mégis

olyan dolgokat éltem át, akár az egészségügyi ellátást, akár a közösségünket, akár a férjemet, akár a Gondviselést nézve, amire nem tudok máshogy, csak hálával gondolni.

És nehéz folytatni. Nehéz, mert ezek alatt a napok alatt annyi mindent kaptam, kaptunk, ami itt belül igazán megérintett. Mikor Zénó lezuhant, valaki már szaladt egy pokróccal. Más vizet hozott. Olyan is volt, aki a táskámat nyújtotta vagy épp egy maszkot adott. A kórházban rengeteg üzenetet, telefont kaptunk, tapintható volt a közösségünkből áradó szeretet. Hálás vagyok, hogy a lányainkat nyugodt szívvel ott tudtuk hagyni, amíg a férjem is bejött hozzánk, mert tudtuk, hogy vigyáznak rájuk. Zénó boldog volt, amikor megkapta a kézművesnapon neki készített könyvjelzőt és karkötőt és meghatódott, amikor vasárnap online kapcsolódtunk be a tábori szentmisébe és Márton atya az „ágya mellé lépett” és megmutatta azt a sok levelet, amit írtak neki és amit aznap az édesapjától meg is kapott. Nagyon boldog volt, mosolyogva olvasta őket. Aztán odaadta nekem: „Anya! Vigyázz rájuk! Olyan kedvesek, hogy írtak.”

Nagyon hiányzott, hogy nem lehettünk ott a tábor utolsó napjain. Szívszorító volt látni a férjemet a lányainkkal a családok áldása felé közeledni, de nagyon jó volt online bekapcsolódni és lélekben ott lenni. Nagyon jó ilyen közösséghez tartozni!

És fontosnak tartom, hogy elmondjam, köszönet a „rosszfiúknak”. A „rosszfiúknak“, akik felmásznak mindenhova, akik minden csintalanságban benne vannak. A „rosszfiúknak”, akik sokszor minősíthetetlenül viselkednek, hihetetlen módon beszélnek a szüleikkel. A „rosszfiúknak”, akik sokakat bosszantanak (nem kevésszer a szüleiket is).

De ezek a „rosszfiúk” azok, akik ráírnak a balesetet szenvedett „rosszfiú” társukra, hogy hogy van. Felhívják. Megkérdezik, hogy hogy élte meg a balesetet. Ez a „rosszfiú” azt válaszolja, hogy Jézus vele volt.

A többi „rosszfiú” meg erre azt, hogy imádkozunk érted és Márton atya érted ajánlotta fel a szentmisét. Amikor ezek a „rosszfiúk” az esti Ki mit tud? előtt megkérdezik a másik „rosszfiút”, hogy most így mi legyen, fellépjenek-e nélküle, és persze ő mondja, hogy nélküle is zenéljenek.

Nem egyszerű „rosszfiú” anyukájának, apukájának lenni, néha jól esne egy kicsi nyugalom, kevesebb harc, de ezeknek a „rosszfiúknak” óriási szívük, lelkük és hitük van. Amit talán még szülőként se veszünk sokszor észre.

Minden szülő legyen nagyon büszke a „rosszfiúkra”!

És a mentőorvos… Amikor hazamentünk a kórházból, utánunk szaladt, megszólított, megkérdezte, hogy van Zénó és mondta, hogy már a kórházban is érdeklődött utána. Meglepett. Aztán mikor hazaértünk, és szerettem volna valahogy megköszönni a mentőknek a munkáját, kiderült, hogy az őt ellátó mentőorvos, ahogy a mi családunk is, cserkész. És így már más megvilágításba került az a mondat, amit a helyszínen mondott. És mindennel, ami velünk abban a 4-5 napban történt még inkább erősebb lett bennünk az az érzés, hogy hálásak vagyunk a Gondviselésért, az életünkért, egymásért, a gyermekeinkért, a közösségeinkért és nem utolsósorban a „rosszfiúkért”.