Segítettem egy édesanyának, hogy végső búcsút vehessen a négy gyermekétől

Az egyik szombat reggel azzal az örömmel ébredtem, hogy de jó, végre van egy pihenőnapom a sok munka után. Végre a családommal lehetek!
Aztán mégsem így lett. Jött a telefonhívás: menni kell. Rám is szükség volt, hogy elegen legyünk az aznapi műszakban. Önkéntelenül is panasz csúszott ki a számon. Miközben készülődtem, azon tűnődtem, hogy ebben a hónapban nem is pihentem semmit. 12 órás műszakok, szabadságról szó sem lehetett, pihenés… mi az a pihenés?
Amikor beértem a kórházba, néhány ember volt a folyosókon, aztán ahogy körülnéztem, még mindig túl sokan voltak szerte az épületben. Felmentem a Covid-osztályra. Zárva volt a biztonsági ajtó, csengettem. Az a kolléga engedett be, aki már előző este óta ott volt. Nagyon kimerültnek láttam, az arca alig látszott ki a maszk és a szemüveg mögül. Átvettem tőle a műszakot, elköszöntünk. Nagyon ráfért már egy kis pihenés. Csengetett valaki. Miután megnéztem, melyik szobából hívtak, a belső telefonon megkérdeztem a beteget, mire van szüksége, megnyugtattam, hogy mindjárt odamegyek hozzá. Igyekeztem az átöltözéssel, de ez elég hosszú procedúra, mert sok mindenre oda kell figyelni, itt nem lehet hibázni. Bementem a beteghez, ismertem őt… köszöntem neki. Maszk, gégecső: úgynevezett CPAP készülék volt rajta. Ennek az a célja, hogy így jobban kapjon levegőt… Tudtam, nincs sok reménye a túlélésre, ezt erősítették meg a mellette lévő gép mutatói is. A beteg tudata ennek ellenére tiszta volt, térben és időben jól tájékozódott.

Azt is pontosan tudta, hogy közel a halál. Tudta, felfogta, érezte. Beszélgettem egy kicsit vele.

Napok óta nem evett. Aznap reggel kért reggelit. Nem kezelt diabétesze volt, mégis két szelet lekváros kenyeret kért. Biztos, hogy most a cukorbetegség a legnagyobb ellensége? Beszámoltam erről a kollégámnak, azt is hozzátéve, hogy viszem neki, amit kér. Fájt látni azt a könyörgő tekintetet. Néha elkaptam róla a szememet, hogy ne szenvedjek annyira odabent.
Miközben megigazgattam a párnáját, egyszer csak megfogta a kezem:
– Anyuka vagy, kedvesem?
– Igen, két gyermekem van.
– Akkor megérted, mit érzek?
– Át tudom érezni, de mesélje el nekem… hallgatom!
– Négy gyermekem van, mindig nagyon anyásak voltak. Csodás kapcsolat volt köztünk, azért is, mert korán megözvegyültem, így egyszerre voltam az anyjuk és az apjuk is. Nem félek a haláltól, csupán nem szeretnék szenvedni. De az is szenvedést okoz, hogy egyik nap, amikor látogatni jött hozzám az egyik gyermekem, már nem engedték be. Tudom, hogy ez a szabály, de nagyon fáj, hogy azóta nem láttam egyiküket sem, az unokáimat, a menyeimet sem… senkit. Ők otthon vannak, én itt. Nem tudom elmondani nekik, mennyire szeretem őket.
– Ha telefonon beszélnek, mondja el nekik!
– Jó, de az nem ugyanaz. Persze, hallanak, beszélünk – már ez is jobb a semminél. Mindennap felhívom őket, de érzem, hogy ők is szenvednek, mert nem lehetnek velem most, amikor közel a vég.

Pont ekkor lépett be az orvos. A vizsgálat közben megcsörrent a beteg telefonja. Az egyik fia hívta, a telefont átvette az orvos, és elmondta a férfinek, hogy az anyukája kritikus állapotban van. A hölgynek elmondták, hogy hamarosan intubálni kell, és hogy nagyon kicsi a túlélési esélye. A fia könyörgött az orvosnak, hadd jöjjön be pár percre hozzá. Nem lehet… a Covid nem válogat, bárki elkaphatja. Amikor az orvos kiment a szobából, a hölgy elkeseredetten zokogott. Még mindig vonalban volt a fia, aki vele sírt… A beteg könyörgő tekintete még mindig rajtam függött, mintha kérni akarna valamit… Átvettem a telefonját. Az asszonynak elég régi telefonja volt, nem épp a legrégebbi fajta, de nem is okostelefon. Nem tarthattam oda a fülemhez a készüléket, így nem hallottam, mit mond a fia, de a nő tekintete a szívemig hatolt. Nem csak egy munkavégző robot, a gyermekeim édesanyja, a szüleim lánya is vagyok!

Ezt mondtam a fiának: találkozzon a négy testvér, természetesen maszkban, hogy vigyázzanak egymásra és magukra.

Arra kértem, szervezzék meg ezt a találkozást minél előbb, és amikor együtt lesznek, videóhívással hívják ezt a számot: és megadtam az én telefonszámomat.

– Meg fogom mutatni az édesanyjukat! Nem az igazi így, de legalább láthatják egymást.
Hozzátettem, hogy még 10 órám van hátra a műszakból, hívjanak nyugodtan, és ha nem venném fel elsőre, próbáljanak újra hívni.

Egy óra sem telt el, amikor szólt a kolléganőm, hogy a táskámban csörgött a telefonom. Én még mindig ugyanabban a kórteremben voltam, ki se mentem onnan az elmúlt egy órában. Megkértem a kolléganőmet, hogy legyen szíves, vegye ki a táskámból a telefonomat, fertőtlenítse le, aztán tegye egy kis zacskóba, és hozza ide. Rámentem a videóhívásra: ott volt mind a négy (felnőtt) gyerek! A betegünk nem is számított erre, rendkívül boldog volt – és vele én is. Beszélgettek kicsit, meséltek pár dolgot, elmondták, hogy szeretik egymást. A hölgy gyakran szippantott közben az oxigénből, látszott, hogy egyre jobban fárad… de nem volt szívem azt mondani, hogy most már elég. Egyszer már megakadályozták, hogy találkozzanak, nem akartam, hogy ezt újra át kelljen élniük. Hadd búcsúzzanak el.
A beszélgetés nagyjából fél óráig tartott. Olyan volt, mintha bezárult volna a kör: aminek meg kellett történnie, megtörtént… az asszony egyre gyengült: nyilvánvalóan csak értük tartott ki eddig. Azért, hogy láthassa őket, hogy elköszönhessenek. Ezer darabra tört a szívem. A gyermekeimre gondoltam, és akkor teljesen megértettem őt, megértettem minden aggodalmát. A hölgy megfogta a kezemet, köszönetet mondott:
– Vigyázni fogok majd rád odaföntről, kedvesem, köszönöm, amit értem tettél!

Próbáltam visszatartani a sírást. A beteg elhunyt. Úgy döntöttem, a kollégáimra bízom, amit ilyenkor tenni kell. Így is tudtam az előírásokat, és láttam, mi történik. Láttam, ahogy hozzák a fertőtlenítőt, letakarják lepedővel… Nemsokára elviszik. Egyedül lesz, be fogják csomagolni, és elhamvasztják…
Aztán jött a vasárnap reggel. Eljött az egyik fia, hogy elvigye a személyes tárgyait…
Összetört szívvel tettem tovább a dolgomat.

(Egy ápolónő Olaszországból, Piemonte tartományból)