Szavak nélkül

Nem volt könnyű időszak. Egyre több szükséglet merült fel, a Covid csak rontott a családtagjai egészségi problémáin, az ezek miatt érzett aggodalom pedig nőttön-nőtt Flaviában: repedéseket okozott a nehezen megőrzött optimizmusa falán.

Unokája közelgő születése hozott fényt a szürke hétköznapokba. Lánya, Angela és férje, Marco, akik már egy eleven fiúcska szülei voltak, a második gyermeküket várták. Átmenetileg a szülőkhöz költöztek, és amikor a szülés előtt Angelának egyre gyakrabban kellett vizsgálatokra járni, egyre több kétség és félelem szorongatta, Flavia volt az, aki mindig meghallgatta az aggályait.

Megértés, bizalom, az orvosokra és Istenre hagyatkozás jó kiindulópontot teremtettek, hogy ezt a rendkívüli és mindig egyedi eseményt – amiben persze vannak ismeretlen faktorok is – derűvel élje meg a kismama. Flavia ezen munkálkodott.

A fáradtság azonban nyomokat hagyott nem csak a testén, hanem a lelkében is, mely általában együttérző, kreatív és cselekvésre kész volt, hűséges a vállalt feladathoz. Hitte, hogy minden a jó irányába tart, Isten a mi erőnk, Istennek semmi sem lehetetlen. Hitte, hogy Isten a hétköznapok nehézségeiben is jelen van. De ez nem mindig könnyű, és ő tisztában volt vele, hogy ha a lélek nem tart ki, akkor elfogy a fizikai erő is.

Különösen szép este volt: a lemenő nap a vörös és a kobalt árnyalataival festette meg a látóhatárt. A dombra épített házikó ablakai a völgyre néztek: a természet varázsának csodálata hálát ébreszt abban, aki meg tud állni egy pillanatra, aki engedi, hogy átjárja ez a szépség.

Flavia éppen Angelát hallgatta, aki arra készült, hogy befeküdjön a kórházba, a programozott szülés miatt. Az anyai szív nyitva állt, de árnyék látszott a fáradt arcon. Az unoka születése hatalmas ajándék, de Flavia gondolatai a közelgő vajúdás miatti aggodalom körül jártak, aztán a többi családtagra gondolt, akik segítséget és biztatást vártak tőle. Meg szeretné nekik ezt adni, de a fáradtság elvette az erejét. Látszólag.

Amikor a legkevésbé sem számítunk rá, az élet megajándékoz: érkezik egy simogatás vagy egy könnyű gyógyító szellő.

Flavia számára Marco volt a közvetítő.

Marco épp a kisfiát fektette, és arra gondolt reménykedve: bárcsak egészséges lenne a születendő kistestvér! Bárcsak… lány lenne!  Ezeken gondolkozott, amikor a nagy konyhába belépve meglátta Flavia bizonytalan tekintetét. Pár percet kibír még a kisfia… érezte, hogy most nem siethet vissza hozzá, inkább odalépett az anyósához, és mosolyogva egy puszit nyomott az arcára. Ő nem a szavak embere, ezzel próbált meg elmondani mindent. Hálát? Szeretetet? Azt, hogy közösen hordozzák a szenvedés és az aggodalom súlyát?

Mennyire fontos, hogy kifejezzük az érzelmeinket, és szükség esetén a nonverbális kommunikációt is felhasználjuk arra, hogy kapcsolatba lépjünk, erőt adjunk annak, aki velünk él!

Ez csak egy apró gesztus, de Flavia számára gyógyírként hatott. Mintha ez a hálás, együttérző mozdulat elfújta volna a rátelepedett fáradtságot, éltető oxigént adott volna neki… egyszerre készen állt rá, hogy másnap reggel frissen újrakezdjen.

A vágyott kislány hamarosan megszületik. Az élet sok örömet tud adni, és meglepi azt, aki „tovább” tud látni.