Testvérként szeretni

Svájc német nyelvterületén nőttem fel, de a házasságom révén az olasz Svájcba költöztem. Meg kellett tanulnom olaszul, a nyelvismeret hiányából adódó nehézségek nem segítették a beilleszkedésemet. Zárkózott természetem és depresszióra való hajlamom tovább erősítette a magamba fordulást. Nehezen léptem túl a gondokon, és gyakran azt kérdeztem magamtól, mi értelme van az életemnek.

Egy nap a nővéremnél voltam látogatóban, és ott a kezembe akadt egy meghívó a Fokoláre Mozgalom nyári találkozójára. Akkor már nem lakott velünk a fiam, és az ő hiánya arra ösztönzött, hogy fogjak bele valami újba, vegyek részt ezen az eseményen. Olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna: úgy éreztem, hogy a program négy napja alatt testileg-lelkileg újjászülettem.

Olyan örömöt és békét találtam, hogy alig ismertem magamra. A találkozó zárónapján saját magamat is meglepve kimentem a mikrofonhoz, és azt mondtam: „Most már többé nem félek, mert mindenkit szeretek”. Hazaérve beláttam, hogy teljesen új lappal kell kezdenem, és a változást a családi kapcsolatokkal kell indítanom.

A gyerekkorom és az ifjúságom nagyon szomorúan telt, egy pozitív emléket sem őrzök ebből az időből. A férjhez menetelem után is mindig csak keserűséget okozott a családommal való kapcsolatom: örökké csak kritikát és sértéseket kaptam. Nem volt könnyű ezt elfelejtenem.

Egy alkalommal a szüleim eljöttek hozzánk pár napra pihenni. Elhatároztam, hogy azzal szeretem őket, hogy mindenben a kedvüket keresem, a kedvenceiket főzöm, és nem fogok várni cserébe semmit. Ez lett a mottóm: „Ne várj viszonzást, csak adj!”. Egyik pillanatban adtam egy puszit anyukámnak – ez már gyerekkorom óta nem történt meg. Édesanyám megölelt, és eleredtek a könnyei. Szinte hallottam, ahogy leomlanak a köztünk lévő fal téglái.

Apukám meg a születésnapjára azt kérte, hogy tegyem be a kedvenc zenéjét, és táncoljak vele. Ez hatalmas eredmény volt, korábban sose volt ilyen összhang a családomban!

Belevetettem magam ebbe a kalandba, ahol önmagamról elfelejtkezve törődhetek másokkal. És sorra adódtak az alkalmak: például amikor az unokahúgom elvesztette a gyermekeit. Már nagyon rég beszéltünk, de felhívtam, és biztosítottam arról, hogy mellette állok a nagy fájdalomban. Nagyon meglepte a hívásom, sírt is, nevetett is, hallva a hangomat.

Szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat, annyira, hogy most már egy ideje küldöm neki az életigét, amiből sok erőt merít. Egyszer azt mondta: „Köszönöm, a legutóbbit mintha direkt nekem írták volna! Bátorságot adott, hogy sok év után újra emberek közé menjek”.

Egyik nap arra készültem, hogy sétálni megyek a szüleimmel – a segítségemre szorultak, mert apukám már nem volt jól, anyukám meg elfáradt. Igen ám, de valaki kopogott az ajtón. Egy ismerős jött azzal a hírrel, hogy a barátja már két napja az ágyat nyomja, olyan beteg, hogy nem is eszik. Nem aggódtam túlságosan, elkönyveltem, hogy a sok ivásnak köszönheti a rosszullétét, és legalább ez jó lecke lesz neki, hogy a jövőben visszafogja magát. Tovább készülődtem a tervezett sétához, de nem hagyott nyugodni az ágyban fekvő beteg gondolata.

Imádkoztam, hogy meghalljam a Szentlelket, és azonnal eszembe jutott egy nemrég olvasott mondat: „Igyekezzünk egyre jobban szolgálni Krisztust a testvérekben”. Hát ezt kell tennem ahelyett, hogy pálcát törnék fölötte! A szüleimet felhívtam, hogy legyenek türelemmel, majd később megyek hozzájuk, és elszaladtam az idős beteghez. Belépve megkérdeztem, hogy hogy van, de csak egy érthetetlen mormogás jött válaszul. Láttam, hogy nagyon rosszul van, nincs is teljesen magánál, így gyorsan telefonáltam az orvosnak.

Éreztem, hogy most a testvére kell legyek. Hívtam a mentőt, és be is vitték a kórházba. Mivel a rokonai nem voltak ott, én kísértem be. Gyorsan felállították a diagnózist: agyvérzés.

Hálát adtam Istennek, hogy vezetett engem, és arra gondoltam: ki tudja, hányszor mulasztottam, mennyi fájdalom és szenvedés elkerülhető lett volna – hallgatnom kell a benső hangra, és mindig aszerint is cselekedni!