A Fokoláre lelkiség önkéntes ágában való elköteleződés egyszerre volt Szántó Lajos és Mária, vagyis Laja és Babi számára mérföldkő, ajándék és megerősítés, és ez segíti őket, hogy kitartsanak az ige életre váltásában, a ...
„Időt vesztegetni” egy gyermekre?
A családban sokféleképpen adhatjuk tovább a hitet a gyerekeknek – lehet ez egy közös ima, szentségekben való részesedés, az ige élése, közös ünnepek… Gyakran maga a mindennapi élet hoz olyan helyzetet, amely meghívás lehet mind a gyermek, mind a szülő számára, hogy kapcsolatba kerüljön a természetfelettivel.
„A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad” – írja XVI. Benedek Deus caritas est című enciklikájában. Ennek értelmében a családtagok közti viszonyok magában hordozzák azt a lehetőséget, hogy a mély emberi kapcsolatok megnyíljanak a természetfeletti felé. Mindannyian meg vagyunk hívva a szentségre, és a gyerekek tiszta belső látásukkal képesek meglátni azt is, ami egyébként láthatatlan.
A fiunk kicsi volt még, alig négyéves. Ott lődörgött körülöttem a konyhában, nem találta a helyét. Közeledett a húsvét, rengeteg munka várt rám, azt sem tudtam, mihez fogjak. Nem nagyon foglalkoztam vele. Bíztam benne, hogy talál magának valamit, ami lefoglalja. A kisfiam azonban csendesen odaállt mellém, és figyelte, hogyan pucolom a céklát. „Gyere velem játszani!” – kért kedvesen. „Nem mehetek – mondtam neki meggyőzően – Nem látod, milyen sok dolgom van?” Gyermekem azonban továbbra is kitartóan kérlelt engem. Általában nincs ötlete, mit csinálhatnánk, ezúttal kivételesen pontos elképzelése volt arról, mit játsszunk.
Eltoltam magamtól a fazekat. Abbahagytam a munkát, és a piszkos ujjammal egy cékla-pecsétet nyomtam az orrára. Ottmaradt rajta a bordó ujjlenyomat.
Abban a pillanatban értelmetlennek látszott, de egy belső hang egyértelműen arra hívott, hogy a számomra rendkívül értékes időt „vesztegessem el” erre a gyermekre.
Boldogan szaladt a szobájába, hogy ott várjon engem az előkészített kisautóival. „Lecsúsztatjuk az autókat, jó?” – csacsogta.
Így hát leültem a földre, és versenyeztünk, kinek az autója gurul messzebbre. Váratlanul a kisfiam megkérdezte: „Hogy válhatok szentté?” Egy mindennapi és mégis különleges pillanat volt ez. Közös játék, olyan, mint bármely más napon, mégis nagyon erősen különbözött a többitől. A kisfiam megérezte, hogy szeretem őt. Én tudom a legjobban, hogy ott többről volt szó, mint egyszerű anyai szeretetről. A Lélek hívott arra, hogy Jézust szeressem egy gyermekben, váljak eggyé vele egy egyszerű játékban. Jó volt együtt lenni. Összekötött bennünket a kölcsönös szeretet, tehát Jézus volt ott köztünk. Mert ő megígérte, hogy “Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).
Ez a mindennapi pillanat magában hordozta az örökkévalóság egy szeletét. A kérdés egy gyermek imája volt, amelyre nem kellett szavakkal válaszolni. Az élő válasz ott volt közöttünk.
A cikk eredetileg szlovák testvérlapunk, a Nové Mesto felületén jelent meg.
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: Pixabay / állókép: Foto2727, nyitókép: Jemzo
Forrás: Nové Mesto
Fordította: Vojtusová Ildikó