„Időt vesztegetni” egy gyermekre?

„A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad” – írja XVI. Benedek Deus caritas est című enciklikájában. Ennek értelmében a családtagok közti viszonyok magában hordozzák azt a lehetőséget, hogy a mély emberi kapcsolatok megnyíljanak a természetfeletti felé. Mindannyian meg vagyunk hívva a szentségre, és a gyerekek tiszta belső látásukkal képesek meglátni azt is, ami egyébként láthatatlan.

A fiunk kicsi volt még, alig négyéves. Ott lődörgött körülöttem a konyhában, nem találta a helyét. Közeledett a húsvét, rengeteg munka várt rám, azt sem tudtam, mihez fogjak. Nem nagyon foglalkoztam vele. Bíztam benne, hogy talál magának valamit, ami lefoglalja. A kisfiam azonban csendesen odaállt mellém, és figyelte, hogyan pucolom a céklát. „Gyere velem játszani!” – kért kedvesen. „Nem mehetek – mondtam neki meggyőzően – Nem látod, milyen sok dolgom van?” Gyermekem azonban továbbra is kitartóan kérlelt engem. Általában nincs ötlete, mit csinálhatnánk, ezúttal kivételesen pontos elképzelése volt arról, mit játsszunk.

Eltoltam magamtól a fazekat. Abbahagytam a munkát, és a piszkos ujjammal egy cékla-pecsétet nyomtam az orrára. Ottmaradt rajta a bordó ujjlenyomat.

Abban a pillanatban értelmetlennek látszott, de egy belső hang egyértelműen arra hívott, hogy a számomra rendkívül értékes időt „vesztegessem el” erre a gyermekre.

Boldogan szaladt a szobájába, hogy ott várjon engem az előkészített kisautóival. „Lecsúsztatjuk az autókat, jó?” – csacsogta.

Így hát leültem a földre, és versenyeztünk, kinek az autója gurul messzebbre. Váratlanul a kisfiam megkérdezte: „Hogy válhatok szentté?” Egy mindennapi és mégis különleges pillanat volt ez. Közös játék, olyan, mint bármely más napon, mégis nagyon erősen különbözött a többitől. A kisfiam megérezte, hogy szeretem őt. Én tudom a legjobban, hogy ott többről volt szó, mint egyszerű anyai szeretetről. A Lélek hívott arra, hogy Jézust szeressem egy gyermekben, váljak eggyé vele egy egyszerű játékban. Jó volt együtt lenni. Összekötött bennünket a kölcsönös szeretet, tehát Jézus volt ott köztünk. Mert ő megígérte, hogy “Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

Ez a mindennapi pillanat magában hordozta az örökkévalóság egy szeletét. A kérdés egy gyermek imája volt, amelyre nem kellett szavakkal válaszolni. Az élő válasz ott volt közöttünk.

_{A cikk eredetileg szlovák testvérlapunk, a Nové Mesto felületén jelent meg.}