Vallomás az imáról

Szűk három és fél évvel ezelőtt a templomunkban szolgáló pap azt kérte tőlünk, hogy karácsonyi készülődéseink közepette próbáljunk kiszakítani a napunkból bizonyos időt, hogy elcsendesedjünk, és ezt az időt töltsük Istennel.

Fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Gondoljak majd valamire? Képzeljem oda Istent? Beszéljek hozzá? Vagy maradjak csöndben? Honnan tudom majd, hogy Ő valóban jelen van? Hol legyen ez a hely? Aztán eszembe jutott az evangélium:

„Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!” (Mt 6,6)

Tudtam, hogy a szobám az valójában a szívem, a lényem legbensőbb részét jelenti. Leültem tehát a szobámban az ágyra, kényelmesen, a hátam egy párnának támasztva. Rajzottak a gondolatok a fejemben. Lelkemben akkoriban iszonyatos zűrzavar volt, tele voltam szorongással, sebekkel, meg nem bocsátással. Az első alkalommal elborítottak az érzelmek. és hömpölygő áradattal magukkal ragadtak.

Azt gondoltam, Isten minden nap átmossa majd a lelkem, és felszárítja a könnyeim. De ehelyett pár alkalom után azt vettem észre, hogy egyre nehezebb ott ülnöm, és tétlenül csak nézni magam elé. Folytonosan az órára pillantottam. Állandóan elkalandoztam és arra gondoltam, mennyi dolgom lenne és mi mindent szeretnék csinálni. Egyre nehezebb volt nyugton maradni. Ennek semmi értelme, gondoltam. Mért ne imádkozhatnék munka közben? Időbe telt megértenem, hogy a csöndben kibontakozó imádságban pont az a lényeg, hogy ekkor 100 %-ig Istenre tudok koncentrálni. Nem tudok olyan mélyen elmélyülni Isten imádásában, ha közben meg kell osztanom a figyelmem.

Időközben megtanultam, hogy a szemlélődő imádságban is vannak fejlődési szakaszok. Minden bizonnyal a Szentlélek vezetett, mert csak jóval azután, hogy gyakorlattá tettem ezt az imamódot, kaptam egy kis könyvből megerősítést arra a fejlődési folyamatra, ami a lelkemben zajlott.

Ami eleinte olyan nehéznek tűnt, az mára létszükségletté vált. Amit először fél órában határoztam meg, az most már inkább egy óra, néha több is. Persze sok kísértéssel kellett szembenéznem. Többször is úgy éreztem, nem fejlődöm, sőt volt, hogy mélypontra kerültem, és inkább visszafejlődtem. Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom.

Mégis folytattam a szemlélődő imádságot, és idővel sikerült elérnem, hogy a gondolatok egyre kevésbé kúsztak be, és helyüket egyre gyakrabban elfoglalta a semmi, a gondolatok hiánya.

Mikor így kiüresedsz, akkor tudja ezt az űrt Isten teljesen betölteni.

Mára ott tartok, hogy szinte minden gondolatot ki tudok zárni, mikor Isten elé helyezem magam. Persze vannak hullámzások, ez nem mindig sikerül tökéletesen.

A szemlélődő imádságot azzal kezdem, hogy tudom, Isten már ott van és már várt rám. Az Ő jelenlétében akarok lenni. Kb. 10-15 percbe telik, hogy teljes testemmel, lelkemmel, elmémmel, szívemmel Isten jelenlétében vagyok. Tökéletes ellazulás ez. Súlytalannak érzem magam. Ez a teljes mozdulatlanság. Eltölt a végtelen béke, harmónia, nyugalom, a lélegzetem is tökéletesen szabályossá válik, érzem, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed.

Előfordul, hogy ebben a végtelenül harmonikus békességben elbóbiskolok. De ilyenkor azzal vigasztalom magam, amit Kis Szent Teréz mondott, aki sokszor elaludt szemlélődés közben, hogy a jóságos Isten az alvó gyermekét is ugyanolyan gyengéden szereti és gyönyörködik benne. Ebben az álomszerű szendergésben történik meg olykor-olykor, hogy Istentől válasz érkezik. Hirtelen gondolatok, képek jelennek meg a fejemben, és Ő megszólít. Megoldással szolgál egy nehézségemre, egy problémára.

Amikor az imádságomban odáig jutottam, hogy valójában nem képzelek oda semmit, nem gondolok semmire, csak Isten jelenlétében vagyok, először azt gondoltam, visszafejlődtem, hiszen már nincs is mit mondanom Istennek, nem beszélgetek Vele. Megtudtam, hogy ez is egy kísértés, a lelki fejlődés egy újabb állomása. Olyan, mint mikor egy szerelmespár együtt van és gyakorlatilag nem csinál semmit, csak hallgat, mert csak arra vágyik, hogy egymás jelenlétében legyen.

„Ő néz engem, én pedig Őt nézem.”

Az imádság gyümölcsei, amiket eddig megtapasztaltam: végtelen béke, megnyugvás, teljes bizalom, egyensúly. Igyekszem jobban figyelni embertársaimra. Jobban el tudom őket fogadni, könnyebben bele tudok helyezkedni a másik emberbe. Csökkent bennem a szorongás, a félelem. Tisztábbak lettek a szándékaim, jobban megismertem önmagam.

Nagyon fontos tudnom, hogy az imádság Isten ajándéka, és ami a lelkemben történik, az nem az én érdemem, hanem Istené. Nekem csak ki kell nyitnom a szívem, és befogadni mindazt, amit Ő adni akar, és hagyni, hogy – míg én úgy érzem, nem történik semmi – Ő a saját kedvére alakíthassa a szívem és a lelkem.