A félelem zár be a saját csoportunkba

A félelem érzése lebénít, de ugyanakkor aktivizál és fejlődésre sarkall. Ha azonban túlságosan eluralkodik rajtunk, akkor bezár és elválaszt másoktól. Csoporthoz tartozni emberi igény, és jó ha mindenki megtalálja a közösségét, de az már inkább a félelem jele, ha kritika nélkül, személyes tapasztalatok híján is átvesszük a csoportunk véleményét, ha megismerés helyett elhatárolódunk a más csoportokba tartozóktól.

a-felelem-zar-be-a-sajat-csoportunkba

Sok dologtól lehet bennünk félelem: az újtól, a kiszámíthatatlan jövőtől, az előttünk álló újabb kihívásoktól, megpróbáltatásoktól, megoldandó feladatoktól, az esetleges veszteségektől. A félelem nehéz érzés. Ráül a lelkünkre, gombócot képez a torkunkban, néhány pillanatra bénultságot okozhat. A kezdeti bénultság után azonban aktív cselekvésre késztet, és ez fejlődésünket, küzdésünket és akár túlélésünket szolgálja.

 

Mindez a félelem evolúciós magyarázatára vezethető vissza, mely legegyszerűbben az állatvilágban érhető tetten. Ha egy manguszta szembetalálja magát egy nála jóval erősebb kardfogú tigrissel, aki épp rá akar támadni, három dolgot tehet: összeszedi minden bátorságát és harcba száll vele; elfut, amilyen gyorsan csak tud és a lehető legtávolabb kerül a félelem forrásától; vagy életre szóló barátságot köt vele (lásd. Jégkorszak mesefilm). Ha a manguszta a kardfogú tigris látványakor nem érezne félelmet, nem lenne, ami mozgósítsa az aktív, akár életmentő cselekvésre. Mindez persze nagyban függ a kis állat erőforrásaitól, korábbi, kardfogú tigrissel kapcsolatos tapasztalataitól, mangusztatársai beszámolóitól vagy a tigrisekkel kapcsolatos elképzeléseitől.

 

És ezzel a félelem másik nagyon fontos, szociálpszichológiai magyarázatához érkeztünk. Mi, emberek, mindig tartozni szeretnénk valahová, valakihez, valakikhez. Ha ez nem tud megtörténni, sok más negatív érzelem mellett alapvetően félelem lesz úrrá rajtunk: az egyedülléttől, a magánytól való félelem.

A valahova tartozás szükséglete mozgósítja társas magatartásunkat akkor, amikor egy közösséget választunk.

Egy nagyon egyszerű, szociálpszichológiai kutatások eredményeire alapozott példán szemléltetve: csak azzal, hogy egymásnak idegen emberek ugyanolyan színű egyenpólóba bújnak, beindul a csoporthoz tartozás mechanizmusa. Az ugyanolyan pólót viselő tagokként közös pontokat, szabályokat, eszméket, elveket alkotunk. Összehasonlítjuk magunkat a más színű pólót viselő csoportokkal és átfogó, leegyszerűsített, minden tagra vonatkoztatott vonásokat és viselkedésmódokat tulajdonítunk nekik.

Saját csoportunk vélt vagy valós tulajdonságaihoz egyre erőteljesebben próbálunk igazodni, hiszen a félelem, hogy különben nem lehetünk a csoport tagjai, ez irányba terel bennünket.

Tulajdonképpen felvesszük azt a szemüveget, amin keresztül közösségünk tagjai is szemlélik a világot. A miénktől eltérő színű pólót viselő csoportok vélt negatív tulajdonságait, tetteit a saját csoportszemüvegünk nagyítóval mutatja és minden tagra érvényesnek tekinti.

Innentől kezdve pedig szinte észrevétlenül oson be és kezd intenzív munkába a félelem. A félelmet tovább duzzasztja a másik csoport ismeretlensége is.

Az idegen csoport képviselőiről személyesen szerzett tapasztalatok híján, egyszerűen elhisszük saját közösségünk véleményét, ítéleteit, tetteit.

A sajátunkén kívül álló közösségek ellen elkövetett vétkeket önmagunk felértékelésével és az idegen csoportok leértékelésével magyarázzuk és állítjuk be helyénvalónak. Ha félünk, önmagunk és közösségünk védelméért sok mindent félreteszünk. Közte a józan, árnyalt, összetett gondolkodást, a toleranciát és elfogadást, a szeretetet és megbocsátást is.

 

Ha most egy pillanatra állóképpé merevíthetnénk a jelenkort, számos példát találhatnánk az imént felvázolt mechanizmusra, noha csak egy egyenpóló példájából indultunk ki.

 

A félelem érzése sok mindenben hasznunkra válhat: önvédelemre és mások megvédésére sarkall, nehéz vagy veszélyes helyzetek elkerülését segíti, olykor küzdelemre buzdít és figyelmeztet bennünket, mi igazán fontos számunkra. Emellett azonban önálló életre kelhet, és irányító szerepbe kerülhet. A tudatosság és a hit segítségével a félelemből fakadó negatív következmények visszaszoríthatók. Talán erre kell törekednünk és akkor a félelem a megismerés, az egymáshoz kapcsolódás és a támogatás motorjaként is működhet.

 

Visy Petra egy korábbi cikke a félelemről itt olvasható.

 

 

Fotó: Aurora Moheno/pixabay

Forrás: Az írás eredetileg az Új Város 2017/1 számában jelent meg.

Legújabb könyveink: