A jelenbe gyökerezve élni

A kereszténység nagy tanítói már akkor is hangsúlyozták a jelen pillanat megélésének fontosságát, amikor még – ma úgy képzeljük – nem beszéltek rohanó világról, az emberek élete nagyjából előre meghatározott keretek között zajlott születésüktől halálukig. Azonban a lelki élet már akkor is ugyanolyan erőfeszítést kért mindenkitől.

Sziénai Szent Katalin írja például: „Az a fáradság, amely elmúlt, nem a miénk, mert az idő elszállt. Az sem a miénk, amely még előttünk áll, mert nem vagyunk biztosak, hogy lesz-e rá időnk.”

Manapság életmód-tanácsadók, coach-ok és pszichológusok hada tanítja, hogy tudatosan kell jelen lenni az életünkben (mindfulness), a keresztény lelkiség ezt a gondolatot már a korai időktől megértette. A modernitás közeledtével például Lisieux-i Szent Teréz kis útján is fontos szerepet játszik, leghíresebb mondata éppen ez:

„Életem csak egy villanás, egy múló óra, egy perc, amely csakhamar eliramlik. Te tudod, Istenem, ahhoz, hogy szeresselek Téged a földön, nincs másom, csak a mai nap.”

Míg a világi mindfulness inkább arra biztat, hogy a jelen pillanatot megélve kiélvezzük, átéljük a megadatott élményeket, elengedjük aggodalmainkat, várakozásainkat, és profitáljunk az éppen történő eseményekből, s ez mindenképpen egy építő hozzáállás, a keresztény értelemben felfogott jelen pillanatnak az a sajátossága, hogy abban Isten számunkra elgondolt akaratát kell keresnünk.

A 20. század lelki mesterei közül Chiara Lubich például egészen szorosan összefűzte Isten akaratának gondolatát a megélt jelen pillanat követelményével. Megértette, hogy

Isten nem egy elvont tökéletességet kér tőlünk, hanem azt, hogy ki-ki a saját életkörülményei között, saját hivatásában, polgári foglalkozása során percről percre tegye meg azt, amit Isten abban a pillanatban kér tőle.

Az életet gyakran (mint oly sokan mások is), egy utazáshoz hasonlította, melynek célja az Isten országába való eljutás. A jelen pillanat megélésének fontosságát pedig egy képpel tette érzékletessé.

Ha vonaton utazunk, akkor hiába rohangálunk előre a kocsiban, nem fogunk hamarabb célhoz érni, ugyanígy, hiába siettetjük az időt, vagy bánkódunk a múlton, akkor jutunk leggyorsabban Istenhez, ha itt és most tesszük akaratát.

Talán aszketikusnak tűnhet ez az út, de Chiara Lubich és követőinek tapasztalata azt mutatja, hogy így megélve a jelen pillanatot, az életünk izgalmassá, kalandossá válik, aggodalmaink nem nyomnak el minket, elvárásaink nem kötnek gúzsba. Azaz a keresztény jelen pillanat egyben a mindfulness jótékony hatásaival is bír.

„Ahhoz, hogy tökéletesen éljünk – írja Chiara –, szükség van akaratunkra, döntésünkre, de elsősorban Istenbe vetett bizalomra van szükség, mely bizalom a hősiesség fokát is elérheti. »Semmit sem tehetek most azért a drága emberért, aki veszélyben van vagy beteg, ebben a zavaros helyzetben… Ezért hát, azt fogom tenni, amit Isten ebben a pillanatban kíván tőlem: igyekszem jól tanulni, jól seperni, jól imádkozni, jól gondját viselni a gyerekeimnek… És Istennek gondja lesz majd rá, hogy rendet teremtsen a zűrzavarban, megvigasztalja a szenvedőket, megoldja a váratlan helyzetet.«

Ez közös, tökéletes egységben végzett munka, amely Istennek gyermekei iránti szeretetébe vetett nagy hitet kíván tőlünk, ugyanakkor tetteink által Isten számára is lehetővé teszi, hogy bízhasson bennünk.

Ebből a kölcsönös bizalomból csodák születnek. És meg fogjuk látni, hogy ami nekünk nem sikerült, az a Másiknak sikerült, és sokkal jobban csinálta nálunk.

A bizalom hőstette elnyeri jutalmát. Behatárolt életünk új távlatot nyer, érezni fogjuk, hogy megérint az áhított végtelen, és az új erőre kapó hit megerősíti bennünk az irgalmasságot, a szeretetet.”

(Chiara Lubich: Az egység lelkisége. Új Város, Budapest, 2020. 125. oldal)

Végül egy szép idézet XXIII. János pápától, aki pápai feladataival való szembenézésre se tudott jobb receptet:
„Úgy kell végeznem minden dolgomat, elimádkoznom minden imádságomat, megvalósítanom egy szabályt, mintha nem is volna más tennivalóm; mintha az Úr csak azért küldött volna a világba, hogy ezt a feladatot jól teljesítsem, anélkül, hogy a jövőre vagy a múltra gondolnék, s mintha ennek jó kimenetelétől függne megszentelődésem.”

(XXIII. János pápa: Egy lélek naplója. Budapest, 1972. 135.o.)

Chiara Lubich további könyvei itt elérhetőek.