A szem a lélek tükre

Bizonyára sokunknak van kedvenc szavajárása, egy-egy bölcs mondás, amiben az életről alkotott gondolatainknak érezzük a frappáns, olykor csattanós megfogalmazását. Az alábbiakban egy apró, de annál kedvesebb történet egy olyan mondásra reagál, aminek inkább a fenyegető üzenetét szoktuk érezni. Gyakran akkor idézzük, amikor arról beszélgetünk, hogy nem lehet semmit sem titokban tartani, hiszen Isten szeme mindent lát…

Szüleink, nagyszüleink emlékezete hozta ezt az egyszerű, gyermeteg mondókát. Így tanították egykor őket hit- és erkölcstan órákon. Érdekes, hogy ezt a szép gondolatot hogyan lehetett gyerekek fenyegetésévé, büntetéssé alakítani?!

Nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy aki megfélemlítésként használta ezt a mondatot, mit gondolt Istenről, mit gondolt önmagáról? Hol helyezte el magát ebben a történetben? Istentől félnem kell, mert mindent lát? Én is a fügebokorban bujkálok Ádámmal és Évával? Talán titkolni valóm van Istenem előtt?

S hogyan kapcsolódik ehhez a címbéli mondás? Mert a két bölcsesség nemcsak, hogy nem fenyegető, de egy és ugyanazon dolgok megfogalmazása.

S mi van akkor, ha Isten szeme mindent lát, és az Ő szeme a Lélek tükre?

Szépen fogalmazza meg ezt Gyökössy Endre Nem jó az embernek egyedül című könyvében:

„A hit nem örökölhető, de a szülők hite gyermekeik számára is drága érték. A szülő Isten tanúja a gyermek előtt. Apa, anya csak abban a hitben nevelheti gyermekét, ami az ő számára is megtartás és erő. A gyermek úgyszólván a szüleiben, a szüleiből él. Szülei magatartásából olvassa ki és érti meg, hogy mit jelent nekik Isten, akiben hisznek. Váratlan pillanatokban, amire nem lehet előre felkészülni, figyeli meg meddig tart a türelem, a szeretet, a megbocsátás vagy a hűség szülei életében.” ¹

Az Együtt a szeretetben című könyvében pedig leír egy megrázó történetet kisgyermekkorából, amikor látta édesapját az asztalára borulva sírva imádkozni beteg édesanyjáért.

„Ez egyik első, de kitörölhetetlen gyermekkori emlékem. Milyen nagy, milyen hatalmas lehet az a valaki, aki előtt az én édesapám leborul és akit sírva kér. Hiszen apám volt számomra az utolsó szó, a végső tekintély, akire áhítattal néztem fel, aki mindenre tudott választ adni, ha kérdeztem, s aki annyiszor ölébe vett, hogy meséljen. Azt hiszem, ez volt életem egyik legnagyobb Isten-élménye, amit megerősített az, hogy édesanyám, aki valóban élet-halál között lebegett, meggyógyult. Nemsokára ezután megkérdeztem édesapámat: Milyen az Isten? A rákospalotai vasúti átjáró-híd kellős közepén álltunk meg, éppen akkor robogott el alattunk egy szikrát, kormot pöfögő vonat, kénszagú füstje arcunkba csapott. Apám azt mondta, tartsam vissza a lélegzetemet, amíg csak tudom. Mikor már-már fulladoztam és újra lélegzetet vettem, így szólt: a tiszta levegőt sem látod, kisfiam, s mégis megfulladnál nélküle. Istent és szeretetét sem látjuk, mégsem tudnánk nélküle élni. Majd ölébe kapott és úgy szaladt le velem a hídról. Én a nyakába kapaszkodtam és kimondhatatlan boldogság fogott el, hiszen apám ölében voltam, s vele Istenben.

Azt hiszem, kisgyermeknek annál többet aligha lehet mondani, mint amit édesapám mondott akkor nekem. A többi, a nevelés egészébe beépülve, úgyis elhangzik majd.”²

Végezetül álljon itt egy állítólag valóban megtörtént eset – egy idős, kedves jezsuita atyától hallottam -, ami érdekes példa arra, hogy milyen is az istenképünk.

Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!

Egy plébánia hatalmas kertjében többek között volt egy nagy almafa tele érett gyümölccsel. A falu gyerekei a kerítésen átmászva beszaladgáltak az almafához, és rendszeresen megették, elvitték az éppen érett almákat. A plébános úr megelégelte a gyerekek – ne szépítsük – lopkodását, és ezért felírta egy papírra a következő mondatot:

Gyerekek, Isten szeme mindent lát!

Ezt a papírlapot elriasztásul kitette a fához.

Másnap reggel, amikor kisétált az atya az almafához, a legnagyobb megütközésére azon kívül, hogy az érett gyümölcsöktől megint megfosztva találta a fáját, a papírosra ákombákom betűkkel válasz is érkezett:

Igen, plébános úr, de nem árul el minket!

Érdemes tanulnunk ezektől az ismeretlen fiataloktól, akikről csak annyit tudunk, hogy Istenről a legjobban gondolkoztak a fenyegető versike ellenére, fenntartva természetesen azt, hogy nem tették helyesen, hogy nem szóltak az almák elviteléről a plébános úrnak.

Ha belegondolunk abba, hogy Isten szeme mindent lát, ez nyugalommal, örömmel kell betöltsön minket. Igen, Ő mindent lát, tehát tud rólunk, tud mindent, s mivel szeret, a hajunk szála sem veszhet el az Ő tudta nélkül. Ő az Irgalom, a Vigasztalás istene, Aki velünk együtt érez. A legjobb, ami történhet velünk, hogy Isten szeme MINDENT lát.

A Példabeszédek könyvében olvashatjuk, hogy „mindenen rajta tartja szemét az Úr.” /Péld 15,3/

¹ 46-47.o.

² 96-97.o.