Anyaságom története

Ez a történet az én személyes életutam része, ami kicsit rendhagyó. Talán nem felel meg annak az elképzelésnek, amit egy többgyermekes anyáról gondolhatnak azok, akik veszik a fáradságot és elolvassák e sorokat.

Nekünk keresztényeknek a példakép Jézus anyja, Mária. A kereszt alatt álló Mária is. Az ő segítségével próbálom átgondolni az én életem történetét is.

Vissza kell mennem a gyermekkorba, ami mindenki számára meghatározó. Engem bátyám korai halála után apám fiúsnak nevelt. A házunk előtt álló ecetfára és a nádfedeles ház tetejére másztam, a padlásról galambokat eregettem, még a gólyafészekbe is bemásztam kíváncsiságból. Nem sorolom tovább. A barátaim iskolás koromtól fogva majdnem mindig fiúk voltak, velük játszottam szívesebben. A babázás nem annyira vonzott.

Így volt ez még a gimnazista években is: sport, kirándulások, érdekes eszmecserék, világmegváltó gondolatok, viták…

Amikor évek múltán már háromgyermekes anyaként elmentem az osztálytalálkozóra, mindenki azt hitte, hogy csak ugratom őket: lehetetlen, hogy családos anya lett belőlem, mondták.

Én azt mondanám, hogy belenőttem az anyaságba. Van, aki gyermekkora óta készül erre, vannak jó és szép családi minták. Nálam ez nem így alakult. A szüleim elváltak, s anyám betegsége miatt valójában a nagyobb család nevelt. Elég beszédes, ha azt mondom, hogy az általános iskola nyolc osztályát hat különböző település iskoláiban fejeztem be.

Amikor férjemmel, Bélával összeházasodtunk, szinte azonnal jött az első gyermek. Dórának: Dorotheának, Isten ajándékának neveztük el. Azután jöttek hamarosan a többiek is. Már háromgyermekes anyaként fejeztem be az egyetemet. Azután Isten megáldott bennünket még két gyermekkel. Az Ő különleges ajándékának érzem valamennyiüket. Akkoriban mindenki azt tanácsolta, hogy hagyjam abba a tanulást, semmi értelme. A család mellett úgysem fogok dolgozni, még kevésbé karriert csinálni. Nem tudtam megtenni. A „rossz kun vérem”, ahogyan a családban mondják, nem ismerte a megalkuvást. Ha belekezdtem, hát be is fejezem… Később kiderült, hogy volt értelme, hiszen szükségünk volt arra, hogy én is dolgozzak.

Szinte a születendő gyermekeimmel együtt tanultam meg, fedeztem fel, hogy mit is jelent anyának lenni. Úgy látszik, a Jóisten belénk oltotta ezt a képességet.

Életadás, szeretet, alázat és sok-sok apró áldozat, cserébe sok-sok öröm, szeretet, meglepetés.

Figyelni és segíteni, ahogyan egy kis teremtmény életre kel, okosodik, ügyesedik, öntudatra ébred. Óvni, vigyázni a lépteit, s nemcsak addig, amíg járni tanul, hanem egy életen át.

Aztán a napi rutin. Főleg, ha gyarapodik a család, s mindenkinek megvannak a maga igényei a formálódó egyénisége szerint. Ki mit szeret enni és mit nem. Mi legyen az ebéd. Ki mit vesz fel és miben, hogyan érzi jól magát. Mit is játsszunk, hová is menjünk, hogyan kezeljük az esetleges belső konfliktusokat. Mellette a megélhetési gondok.

Akkoriban más világ volt. Nem azon törtük a fejünket, hogy melyik plázában, milyen márkás cuccot vegyünk. Többnyire másoktól örökölt, levetett holmikban jártunk. De azt is el kell mondanom, hogy mindez mennyire nem zavart bennünket. Valahol máshol volt az életünk súlypontja.

Úgy gondolom, hogy minden nehézség ellenére boldogok voltunk. Miért? Mert közösségben voltunk Istennel és az embertársainkkal. Rengeteg barátunk volt. Próbáltuk az első keresztények példáját követni, akiknek egy volt a szívük, a lelkük, akik között senki sem szenvedett szükséget. Szomorúan látom, hogy ez ma már nincs így.

Már csak az a kérdés, hogy mi köze mindennek az én anyaságomhoz. Talán csak annyi, hogy e nélkül nem is nőttem volna bele az anyaságba, s nem lennék ma öt csodálatos, már felnőtt gyermek édesanyja és tíz unoka nagyija. Hatodik gyermekünket sajnos nem tudtam kihordani, még azt sem tudom, hogy fiú lett volna, vagy lány. Hiszem, hogy Odaát majd megismerhetem.

Remélem, hogy a tévedéseimet és ügyetlen anyaságomat megbocsátják nekem mindannyian. Egy biztos: érdemes szeretetközösségben élni.

És mi jut eszembe a jelenben az anyaságról? Sok-sok áldozatot és fájdalmat érzékelek, amit a közelünkben zajló háború kapcsán mindkét harcoló fél anyáinak szenvedése okoz. Mit jelent életet adni egy gyermeknek, s azután elveszíteni? Azokra az anyákra gondolok, akik most könnyek között élik meg ezt a napot. Elveszíteni egy gyermeket, talán a legnagyobb fájdalom. Előttem van a Fájdalmas Szűzanya ikonja, vele imádkozom minden áldott napon, most is. Ő velük van és mindannyiunkkal.