Házhoz jön a segítség – egy alapítvány a fiatal családokért

Mivel foglalkozik az Otthon Segítünk Alapítvány? Ki hozta létre, mikor és miért?

Az Alapítvány Angliában indult az 1970-es években, Home-Start néven, Margaret Harrison hozta létre, amikor segítő szakemberként azt vette észre, hogy sok fiatal család szétesik, nem tudják a közös életüket elkezdeni, mert nem ismernek senkit, nem számíthatnak senkire, pedig csak egy kis segítségre lenne szükségük ahhoz, hogy rendesen tudjanak működni.

Magyarországra a NOE egykori elnöke, Benkő Ágota hozta be még a 2000-es évek elején, mert leköszönése után úgy érezte, hogy valamit szeretne még tenni a családokért. Mostanra már az ország minden szegmensében jelen vagyunk, összesen 25 helyi szintű szolgálatunk van (www.otthonsegitunk.hu). Minden szolgálat élén van egy szervező, hozzá tartoznak az önkéntesek. Én 2006 óta vagyok aktív tagja az Alapítványnak, Budapest XI. kerületének szervezője vagyok. Az elmúlt 15 évben itt helyben eddig mintegy 230 családnak tudtunk segíteni, összesen mintegy 75 önkéntest képeztem már ki. A mi kerületünkben jelenleg kb. 20 önkéntes van, de ebből pillanatnyilag csak 6-7-en aktívak, mert sokan nyugdíj mellett csinálják a szolgálatot, és a vírushelyzet miatt most hátrébb kellett lépjenek.

Az eredeti modell alapján dolgozunk még ma is: szülők segítenek iskoláskor alatti kisgyermeket nevelő szülőknek saját kérésükre, átmenetileg, a családok otthonában, hogy a kisgyerekes szülők így magabiztosabbakká váljanak és megerősödjenek a szülői szerepükben.

Miért a kisgyerekes családok a célcsoport?

E mögött az a tapasztalat áll, hogy minden egyes gyerek születésével a családi rendszer felborul, és amíg az új egyensúlyt megtalálják, addig próbálunk nekik segíteni. Ez azért is fontos, mert a mai világban már nincsenek meg azok a nagycsaládi támaszok, kapaszkodók, amelyek régen természetesek voltak. Olyan családoknak segítünk, akiknek nincsen közösségük, szociális hálójuk. Vagy azért, mert újonnan költöztek a környékre, messzire a nagyszülőktől, vagy határon túliak, esetleg bevándorlók. Valamiért egyedül vannak, és mi a barátságunkat ajánljuk fel nekik, támogatva őket abban, hogy megtalálják a saját erőforrásaikat, megoldásaikat.

Honnan tudnak rólatok a problémákkal küzdő szülők?

Ez a legnagyobb kihívás, a szervezők leleményességén múlik, hogyan hirdetik magukat. Fontosak a sajtómegjelenések, de a helyi média a leghatékonyabb, ezen keresztül tudjuk a legtöbb fiatal szülőt elérni.

Azt nehéz kiszűrni, hogy tényleg rászoruló legyen a jelentkező család. Valós szociális szüksége van-e, vagy inkább csak ingyen gyerekvigyázót keres? Mi sehol, soha nem maradunk egyedül a gyerekkel, nem vesszük át a szülő szerepét, őt próbáljuk inkább megerősíteni, és ezen keresztül segíteni a gyereket is.

Az Alapítvány bemutatkozójában olvasható, hogy derűt, örömöt akartok bevinni a kisgyerekes családok otthonába. Hogyan valósul ez meg a gyakorlatban és miből merítetek erőt a családok testi-lelki támogatásához?

Jól ki van találva a működési módunk. Mi ugyanis nem szólunk bele a nevelésbe, a család kialakított értékrendjébe. Mintát adunk inkább, és úgy segítünk, ahogy nekik jó. Ez az eggyé válás a másikkal, azzal, amit ő él. Sokszor, sok családnál látunk olyat, amit mi magunk másképp csinálnánk, és ez persze belülről feszíti az embert. Erre találtuk ki a segítőknek a szupervíziót: ezeken a havi találkozásainkon titoktartás mellett, az anonimitást megőrizve beszélgetek az önkénteseimmel arról, hogy mit láttak-tapasztaltak, mi az, ami nehéz nekik.

Arra törekszem, hogy minden alkalommal gazdagabban menjenek el egy ilyen beszélgetésről. A szupervíziókon természetesen nem én mondom meg a „frankót”, hanem közösen keressük a választ egy-egy kérdésre, problémára. Én ilyenkor tudom továbbadni az Ideál gondolatait, amit a Fokoláre Mozgalom tagjaként magam is kaptam. Különösen is fontos számomra Chiara Lubichnak az a gondolata, amit a közösségi gazdaság program elindításakor mondott Brazíliában: a szegényeknek a szegénysége is érték. Ők a szükségüket viszik bele a közös vállalkozásba. Én ezt minden képzésen elmondom, hogy ezek az emberek, akiknek segítünk, egyenrangúak velünk, ugyanolyan a méltóságuk. Az, hogy valaki kér, az egy nagyon fontos dolog, tekintsük ezt értéknek. Ha ő ugyanis nem kér, akkor mi hiába vagyunk, nem tudunk segíteni.

Akkor is elmondod ezt, ha nem vallásos a hallgatóság?

Mindazt, amit a Fokoláre Mozgalomban tanultam, világi nyelven tudom elmondani a képzésben résztvevőknek, hiszen magának a szervezetnek semmi köze valláshoz, egyházhoz. Persze vannak a szervezők és az önkéntesek között is gyakorló hívők, de sok nem hívő is dolgozik velünk. Nekem ez az elején nagy kihívás volt, amikor nyíltan ateistákkal kellett dolgoznom. De mára megtanultam meglátni bennük az értéket, amit magukkal hoznak, sőt, baráti viszonyba is kerültem velük!

Te személyesen miért csatlakoztál az Alapítványhoz? Miért tartod ezt fontosnak?

Régóta terveztem, hogy beszálljak, de mindig volt valami, ami miatt nem kezdtem el. Aztán 2006-ban találkoztam Benkő Ágotával, akinek a rábeszélésére végül belevágtam… Azt láttam, hogy mindannak, amit anyaként megtanultam, értéke van és továbbadható, mert ma már ezek egyáltalán nem maguktól értetődő dolgok. Én otthon maradtam a négy gyerekkel, és azt tapasztaltam meg, hogy nem mindegy, hogyan figyelek rájuk, hogyan nevelem őket. A Fokoláre Mozgalomban idősebb generációktól is láttam, hogyan nevelnek, és tudtam tanulni belőle. Az anyukáknál, akiket mi segítünk, ez a perspektíva nagyon hiányzik. Egyre izolálódnak a családok, a generációk külön élnek, sok helyen a nagyszülők is aktívan dolgoznak, és nem érnek rá unokákkal foglalkozni. Amit a mai fiatal szülők látnak, az az ovis- és iskolástársak szülei, akik ugyanahhoz a korosztályhoz tartoznak. A más generációktól való tanulás lehetősége nem adatik meg nekik. És ez az, amit mi nyújtani tudunk.

Hogyan látod a mai családok helyzetét? Melyek a legnagyobb problémáik, nehézségeik jelenleg a kisgyerekes családoknak?

Nagy a nyomás a társadalom részéről az anyákon, hogy minél hamarabb menjenek vissza dolgozni, különben elveszítik a munkájukat. Az most a tendencia, hogy szüléstől a gyerek kétéves koráig vesznek igénybe minket, mert utána már bölcsődébe adják. Én úgy gondolom, hogy minden gyereknek az tenne a legjobbat, ha hároméves koráig otthon lenne az anyukájával, de egyre többen ezt nem tudják vállalni.

Abban is nagy a nyomás, hogy jó szülők legyenek: különórák, nyelv, sport, stb: mindent meg kell adni a gyereknek, ez lett az elvárás. Valóban sok a lehetőség, de aki nem egy könyvolvasó típus, az nagyon magára van hagyva. Volt pl. egy anyuka, aki egy ingyenes reklámújság kétes értékű gyereknevelési „tanácsait” ragasztotta ki a falára, és ez volt számára az etalon… Sok szülő tanácstalan, hogy mit és hogyan kéne csináljon és általános „divat” lett a megengedő nevelés. Sok helyen látjuk, hogy a gyerek a fővezér a családban, ő mondja meg, hogy mi legyen, és a szülők vakon követik, mert a gyereknek úgymond „ez a jó”. De hosszú távon az anyuka kikészül attól, hogy mindig a gyerek irányít. Mi ebben az esetben sem szólunk bele a nevelésbe, de egy másfajta példát mutatva, netán az anya kérdésére felvetéseket megfogalmazhatunk, amiken utána esetleg elgondolkodik. Az ugyanis fontos, hogy mindig az anyától jöjjön a kezdeményezés, a kérdés, hogyan lehetne valamit másképp csinálni.

És milyen pozitívumokat látsz a mai családok életében, amelyek esetleg 1-2 évtizede még nem voltak?

Sok pozitívumot is látunk. Vannak anyukák, akik nagyon jól meg tudják szervezni a család életét. Gyerekvigyázónak felkutatnak magányos időseket, akik szívesen lennének együtt kisgyerekekkel, kölcsönösen vigyáznak egymás gyerekeire, Facebook-csoportot hoznak létre a játszótéri anyukák között stb. Ötletes, jó dolgokat találnak ki, és az internetet is ennek szolgálatába tudják állítani.

Az is öröm nekem, és ezt főként a vidékről felköltözőknél tapasztalom, hogy még megvan a hagyományos gondolkodás a családról. Nem a gyerek a fővezér, vannak keretek, szabályok, amelyeket mindenki betart, és ettől jól működik a család.

És hogyan látod a közösségek helyét, szerepét a családok egységének, épségének megőrzése terén?

Azt látom, hogy akinek eleve volt igénye arra, hogy közösségben legyen, az megszervezi, megkeresi magának azt. Könnyebb a gyereknevelés gondjait elviselni, ha közösségben vannak egymással a családok. Gyakran szoktam ezt a szülőknek javasolni, vagy csak egyszerűen megkérdezem őket, hogy tartoznak-e valamilyen közösséghez? Van, aki utána elgondolkozik, és keres magának valamit.

A segítetteknek nehéz meglépniük azt, hogy szükségük van segítségre, kérniük kell, be kell engedjenek egy idegent az otthonukba, mert egyedül nem tudnak valamit megoldani. Volt olyan, aki csak a harmadik gyereknél szánta rá magát, hogy felhívjon minket, mert addig úgy gondolta, hogy „egyedül is meg kell tudnia oldani”. Kudarcként, gyengeségként élik meg sokszor, hogy hozzánk kell forduljanak. De ilyenkor elmondom nekik is a Chiara Lubich-tól származó gondolatot, hogy milyen jó, hogy mertek kérni, mert ez egy érték. Ha már beszélni tud a szükségéről, akkor elindult a gyógyulás útján, elfogadta a helyzetét.

Milyen szempontból érték az, hogy mernek kérni?

Kicsit önismeret is, mert el kell engedni azt, hogy én tökéletes kell legyek, mindent meg kell tudnom oldani egyedül is, és megengedni azt, hogy én rá merjek szorulni valakire. De ez nehéz, mert nagyon erősen bennünk van az, hogy ne kelljen senkire rászorulni. Volt egy önkéntes jelöltünk, aki még a képzés során azt mondta, hogy ő a gyerekével mindent meg tudott csinálni, neki soha nem kellett semmilyen segítség, ő soha nem szorult rá senkire. Ez volt az a pont, hogy elkezdett villogni bennem a piros lámpa: hogyan fog ő segíteni másokon, ha ő maga soha nem kért segítséget, soha nem élte meg azt, hogy rászorul a másikra? Elhatároztam, hogy eltanácsolom a segítő szolgálattól, de végül magától visszalépett, ő is rájött, hogy ezt így nem lehet folytatni.

Milyenek a visszajelzések a családoktól, ahol segítettetek?

Az esetek döntő többségében nagyon pozitív a visszajelzés, örülnek a segítségnek, hálásak érte. Tavaly volt egy kisebb felmérésünk, amiből kiderült, hogy néhányan az Alapítvány segítségének, támogatásának köszönhetően vállaltak később még egy további gyereket.

És te mivel gazdagodtál az elmúlt években?

Volt egy olyan anyuka egy ikerpárral, akinek fejlesztőpedagógus végzettsége volt, és aki azért kért segítséget tőlünk, hogy célzottan tudjon foglalkozni külön az egyik gyerekével, amíg mi a másikat lekötjük. Engem először zavart, hogy ez az anyuka sosem főz, hanem mindig rendeli az ételt, de aztán kiderült, hogy ezt is csak azért teszi, hogy az így felszabadított időben még többet lehessen a gyerekeivel. Ez az anyuka nekem segített abban, hogy ítélkezés helyett értékként tekintsek a mai szülők bizonyos szokásaira. Azt látom az önkénteseimen is, hogyha ezt a lépést meg tudják tenni, akkor nagyon boldogok lesznek a munkájukban.

Annyiféle családot és annyi nevelési módszert láttam már az elmúlt 15 évben, és annyiszor kellett nyelnem egy nagyot, de mégis megkeresni a jót abban az adott szituációban is, hogy azt gondolom, ez a szolgálat egy nagyon jó anyós-képző. Megtanultam, hogy hallgatnom kell, ha a menyeim másképp csinálnak valamit, mint ahogy én csinálnám. Nem tudom, milyen anyós vagyok, de az biztos, hogy a szolgálatnak köszönhetően jobb vagyok, mint amilyen magamtól lennék.