Hogyan motiváljuk a gyerekeinket?

Mielőtt bárki, ismétlem, bárki azt hinné, e sorok szerzője profi a fenti szituáció kezelésében, őszinte konfesszió keretében tennék tanúságot az ellenkezőjéről. Nálunk is vannak könnyek (mindkét oldalon), megemelt hangerő (mindkét oldalon), ujjal mutogatás (mindkét oldalon). Őszinte csodálattal adózom azon szülőtársaim előtt, akik zsigerből jól motiválható, szorgalmas, tudatos és együttműködő gyermekeket nevelnek. De vagyunk mi, egyszerű halandók, akiknek ezt tanulni kell.

Most azok számára keresek inkább kulcsokat, akiknél a felszerelés- és házi feladat hiány, a dolgozat előtti (és utáni) feszültség, a „gyeremonddfel-nemmondom” és a „nemezértjársziskolába”, a „sohanemteszelegyszalmaszálatkeresztbe” tiritarka virágai teszik a szürke mindennapokat ingergazdaggá. Az estéket pedig kiheverhetetlenné.

A motiváció mikéntjéről már előző heti cikkemben értekeztem, habár azok az információk feltehetőleg vajmi kevéssé érintik meg kisiskolás, kamaszkorba lépő, vagy azt bőszen taposó gyermekünk jobb belátástól még érintetlen lelkét. Mit tehetünk mégis a kis jobb életre szánt utódainkkal szülőként?

Miért nem működik a felszólító mód?

A gyerekekben természetüktől fogva létezik a személyes kompetenciaérzés iránti igény. Egészségesen működne bennük a belső hajtóerő, amely arra sarkallja őket, hogy élvezettel sajátítson el készségeket, tudást, hozzon meg döntést, alakítson ki rendszereket. A gyerekek önállóságát és érettségét azonban több tényező is befolyásolja, amelyekben a felnőtt társadalom működésének nagy a felelőssége.

A gyerekek akkor motiváltak, ha kötődhetnek: a kis tipegő megy a szülei után segíteni, a kisiskolás gyerekek a „tanító néninek” tanulnak.

Hát a nagyobbak? Ők is szívesen kötődnek a felnőttekhez: szüleikhez, később mentoraikhoz, ha azt érzik, elfogadják őket, bíznak bennük. A motiváció alapja az egészséges önbizalom, amelyet a felnőttek és a társak tükrözésében találnak meg.

Amikor felszólító módban, elvárt eredményeket megfogalmazva kommunikálunk a gyerekeinkkel, ezt az önbizalmat vesszük el tőlük. Ha mi nem bízunk az ő kompetenciájában, ő hogyan bízhatna?

Miért nem működik az eredmény-cél?

A gyerekek elsősorban azért tesznek dolgokat, hogy érezzék: kompetensek a saját kérdéseikben. Minél nagyobbak, annál nagyobb autonómiára törekszenek, bár azt még – érthetően – nem látják be, hogy a belátást segítő agyi területeik még nem kifejlettek, ezért a kockázatvállalásuk néha a biztonság rovására megy.

Ez az autonómia elsősorban folyamat és csak másodsorban cél. Amikor a szülők túlságosan a célra helyezik a fókuszt (jó jegyek, bejutni egy egyetemre, versenyeredmények), éppen ezt az autonóm döntéshozatalt támadják meg. A gyerekek szabad elhatározása sérül, ha a szülők erőteljes nyomást gyakorolnak a célkitűzésükre.

Ha megtanuljuk magát a folyamatot tekinteni célnak, a hozzáállásunk elváró-szabályozóból elfogadó-támogatóvá válik. Ez nem jelenti, hogy ne lehetnének elvárásaink. Nagyon fontos azonban, hogy az elvárásaink elsősorban a gyerekünk autonómiáját segítsék.

Miért nem működik a maximalizmus?

Ha önmagunkkal is gyakran vagyunk kegyetlen hajcsárok, félő, hogy a gyerekeink számára sem tudunk egészséges hátteret nyújtani.

Pedig számukra a legfontosabb visszajelzés az, ha a szüleik kompetensnek tartják őket a saját dolgaikban.

Ha magasra tesszük a lécet – legyen mégoly szimpatikus és értékes is az a léc – a gyerekeink motivációját megöli a folyamatos inkompetencia-érzés, így vagy neki sem kezdenek, vagy kibírják addig, amíg a szeretetünk elvesztésétől tartanak, hogy aztán felnőve a lehető leghatározottabban húzzák meg aztán a határaikat.

Ha szülőként képesek vagyunk méltányolni mindazt, amit már megtett, és bátorítani, hogy tűzzön ki újabb célokat, ha képesek vagyunk igazán örülni annak, AKI ő, ahelyett, AMIT tett, ha képesek vagyunk mi magunk is tanulni tőle, akkor olyan bizalmat szavazunk neki, amelynek köszönhetően ő maga teszi majd fel a lécet egyre magasabbra.

Akkor hát hogyan motiváljuk a gyerekeket?

A legfontosabb kérdés mindig az, ki az a gyerek, akit motiválni szeretnénk? A motivációban igen nagy jelentősége van a temperamentumnak, az egyéni céloknak, érdeklődésnek. Legyünk nagyon figyelmesek és nagyon rugalmasak!

Teremtsünk pozitív, elfogadó környezetet, ahol szabadon próbálkozhat. Stresszben egyetlen gyerek sem motiválható. Csökkentsük ennek érdekében akár a képernyőidőt, akár a házon kívül töltött órákat! Kapcsolódjunk hozzájuk, ne csak akkor, amikor valami feladatot akarunk rájuk bízni vagy a jegyeiről beszélni, hanem minden lehetséges alkalommal, amikor nyitottak rá!

Támogassuk az egyéni kiválóságot a közösségen belüli kiválóság helyett!

A gyerekek tanításának lépései:

1.    Gyakorlás

A gyerekünk motivációjának egyik legtámogatóbb formája, ha az együttlétben formáljuk. Amikor házimunkázunk, kérjünk segítséget tőle! Minél gyakrabban, de naponta ne túl sokszor hívjuk, hogy együtt dolgozzunk. Amikor tanulni kell, mutassuk meg, hogyan kell a dolgokat csinálni. Segítsünk technikák bemutatásával, a saját nehézségeink beismerésével. Adjunk nekik olyan feladatokat, amelyek megfelelő kihívást jelentenek, figyeljük, milyen feladatok illeszkednek a temperamentumukhoz. Bátorítsuk új tevékenységek kipróbálására!

2.    Példamutatás

A motiváció egyik legerősebb eszköze, ha ő maga is motiváltnak lát bennünket. Múlt héten bemutattunk néhány eszközt ahhoz, hogyan motiváljuk önmagunkat. A közös tevékenység során elsajátított készségek akkor lesznek természetesek, ha azt látják a gyerekeink, hogy mi is természetesen használjuk.

3.    Elismerés

A motiváció külső támogatására – mértékkel – természetesen használhatunk elismerő rendszereket. A dicséretet az érettséggel összekapcsolva adhatunk új lendületet, hogy gyerekünk egyre lelkesebben próbálgassa magát új helyzetekben. Mutassuk ki, mennyire büszkék vagyunk rá, hogy már ebben is számíthatunk rá! Persze dicsérhetünk szóban is, és apró ajándékok is beleférnek alkalmanként, de ezeket kezeljük nagy odafigyeléssel.

Extra tippek:

– Azonosítsuk szelíden a segítőkészséget és annak hiányát!

– Ne büntessük, ne jutalmazzuk konkrét feladatokkal!

– Magyarázzuk el, milyen fontos feladatot végez a család számára!

– Kapcsoljuk össze a segítőkészséget az érettséggel!

– Engedjük, hogy kreatívan vagy élvezetesen végezze a feladatot!

– Fenyegessük természetes következményekkel! „Ha nem mosod ki a ruhát, nem lesz tiszta ruhája a családnak!”

– Hívjuk fel a figyelmét arra, hogy mi is segítünk neki!

– Ha segíteni akar, engedjük át az irányítást!

– Ne dicsérjük olyan sokat, ha amúgy hajlamosak vagyunk a dicséretre!

– Ne utasítsuk vissza, ne kritizáljuk, ha erre vagyunk hajlamosabbak!

^{Felhasznált és ajánlott irodalom:}

^{Chris Thurber, Hendrie Weisinger, A szülői nyomás kényes művészete – Hozd ki a gyerekedből a legjobbat egy pozitív módszer segítségével, PARK KÖNYVKIADÓ, 2023.}

^{Michaeleen Doucleff, Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? – A gyereknevelés elfeledett ősi módszerei, 21. Század Kiadó, 2023.}

^{Daniel H. Pink, Motiváció 3.0 – Ösztönzés másképp, HVG Könyvek, 2010.}