Istennek legyen hála! De miért is?

A dolgok nem mindig úgy alakulnak az életünkben, ahogy azt terveztük vagy ahogy szeretnénk. Ilyenkor is tudunk hálásak lenni? Ránézve arra, amink van vagy elismerve: nem biztos, hogy arra van szükségünk, amire vágyunk.

istennek-legyen-hala-de-miert-is

Istennek legyen hála! Ez egy tantörténetnek a mottója, amit a minap hallottam. Élt egyszer egy gazdag ember és a szolgája. A szolgának volt egy furcsa tulajdonsága: bármi történt, mindenre azt mondta, hogy: Istennek legyen hála! Történt egyszer, hogy a gazdag ember farigcsált valamit, és a kisbaltával levágta az egyik ujját. A szolga akkor is azt mondta: Istennek legyen hála! Nagyon mérges lett erre az ember, és elzavarta a szolgát. Hogy, hogy nem, vad törzsek támadtak a falujukra és másokkal együtt elfogták a gazdag embert is, hogy feláldozzák őket az isteneiknek. Már kötözték is emberünket, amikor észrevették, hogy hiányzik az egyik ujja. „Ilyen selejtes áldozatot nem adhatunk” – mondták, és szabadon engedték az embert. Egy idő után összetalálkozott a szolgával, és bocsánatot kért tőle, amiért elzavarta. A szolga most is csak azt mondta, hogy Istennek legyen hála! Ha nem zavartál volna el, akkor engem feláldoztak volna a nomádok, és már nem is élnék.” És folytathatnánk tovább a sort…

 

Bizonyára mindannyiunk életében előfordult olyasmi, hogy valamit nagyon szerettünk volna, imádkoztunk is érte, de nem teljesült a vágyunk, imánk nem talált meghallgatásra. Később jöttünk csak rá, hogy mégis így volt jó.

 

 

Ismertem egy lányt, aki szerelmes volt egy fiúba, aki viszont másnak udvarolt. Imádkozott a lány sokat, hogy őt szeresse a fiú, de nem így lett. Nem értette, hogy miért nem hallgatta meg Isten az imáját. Aztán megismerkedett egy másik fiúval, megszerették egymást, s ahogy egyre közelebb kerültek, rájött a lány, hogy ez a fiú sokkal inkább hozzávaló, mint a másik, s összeházasodtak. Most már hálát adott azért, hogy akkori imája nem talált meghallgatásra. Isten jobban tudja, hogy mire van szükségünk.

 

Hétköznapjainkban is gyakran előfordul, hogy éppen orrunk előtt megy el a villamos vagy az autóbusz. Olyankor persze bosszankodunk. Mesélte valaki, hogy nagyon mérges lett, hogy nem érte el a buszt, mikor nagyon sietett, és csak 10 perc múlva jött a másik. Mikor végre felszállt, azonnal észrevette, hogy ott ül egy kedves ismerőse, akivel már régen találkozott. Nagyon megörültek egymásnak. Mindketten meséltek az életükről. Ekkor derült ki, hogy az ismerősének milyen súlyos problémái vannak, ő meg éppen ilyen ügyekkel foglalkozik, így rögtön tudott neki segíteni.

 

A II. világháborúban történt: egy asszony a tízéves lányával és egyéves fiával menekülni kényszerült nyugatra a közeledő front elől. Az egyik osztrák városban próbáltak felnyomakodni a zsúfolt vonatra, ami Németországba indult. A lépcsőre még felfértek volna, de előbb beadták egy ablakon az egyéves gyereket. Közben a vonat elindult, ők már nem tudtak felszállni, csak futottak mellette, s az asszony kiabált: Dobják ki a gyerekemet! Kidobták. Valaki elkapta, így megmenekült – a férjem. A hálaadás mellett azért bosszankodtak, hogy nem fértek fel a vonatra. Pár órával később megtudták, hogy azt a vonatot útközben szétbombázták… Isten jobban tudja, hogy mire van szükségünk.

 

 

És napjainkban? Amikor világjárvány dúl? Miért adjunk hálát? Először is azért, hogy nem kaptuk el a betegséget, vagy kigyógyultunk belőle. És hogy nálunk – egyelőre – lecsengőben van. De a karantén alatt is lehetett hallani, átélni pozitív dolgokat. Egy kisfiú, akinek a nagyobb testvérei egyetemisták és kollégiumban laknak, ujjongva mesélte: „Képzeld, mind az öten itthon vagyunk, testvér-buli van és társasjátékozunk!” Gyakran hallani azt is, hogy csökkent a légkör szennyezettsége a repülőjáratok ritkulása miatt. Mások annak örültek, hogy több idejük maradt különböző kedvelt tevékenységekre, pl. olvasásra.

 

A hála a pozitív érzelmek közé tartozik. Köztudomású, hogy a pozitív érzelmek hatására egy dopamin nevű hormon szabadul fel az agyban, amely boldogságérzetet eredményez.

Ilyenkor jobban érezzük magunkat, s azt is kimutatták a kutatók, hogy a betegségekből is könnyebben gyógyul meg az, akiben a remény, hála érzése dominál a kesergés helyett. Mégis, gyakran elfelejtkezünk róla. Valakitől a lelki vezetője megkérdezte: – Hiszel Jézus Krisztusban? – Igen – volt a válasz. – Hiszed, hogy meghalt érted a Golgotán? – Igen! – Hiszed, hogy megbocsátotta minden bűnödet? – Igen! – Megköszönted neki? –Hát… Nem. –Akkor most köszönjük meg!

 

Egy pap ismerősöm mesélte, hogy még a kommunizmus idején az államhatalom eltiltotta őt a nyilvános papi működéstől. Amikor ezt közölték vele, nagyon maga alatt volt. Most mi lesz, hogyan tovább? Aztán bement egy templomba és – nyilván a Lélek indítására – elimádkozta a Te Deumot, ami egy hálaadó imádság. A végére egészen megnyugodott, szinte öröm töltötte el.

 

A zsoltárok közül a 103. zsoltár egy nagyon hosszú, hálaadó ima. Egyetlen kérés sincs benne, csak hála és dicsőítés. Több zenészt is megihletett, többen megzenésítették. Az Evangélikus Énekeskönyv 57. éneke ez a zsoltár, egy 1600-as évekbeli dallammal. Ahányszor eszembe jut vagy elkezdem dúdolni, mindig jó kedvem lesz tőle. (Ahogy más dicsőítő énektől is.) Az első két versszakát leírom, mert nagyon szép. (A teljes szöveg kottával és hangzóanyaggal itt  megtalálható.)

 

„Áldjad én lelkem, a dicsőség örök Királyát!

Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát!

Zúgó harang, ének és orgonahang,

Mind az Ő szent nevét áldja!

 

Áldjad Őt, mert az Úr mindent oly bölcsen intézett!

Sasszárnyon hordozott, vezérelt, sok bajban védett!

Nagy irgalmát naponta tölti le rád,

Áldását mindenütt érzed.”

 

Javaslom tehát, hogy énekeljünk, dúdolgassunk vagy olvassunk-imádkozzunk hálaadó énekeket, imákat, zsoltárokat – a 150. zsoltár is ilyen, többféle zenei feldolgozása ismert. És ne csak azért, hogy jó kedvünk legyen tőle, hanem vegyük észre, hogy mindenkor van miért hálát adnunk igazán, szívből, Istennek.

 

 

Legújabb könyveink: