Káoszból rend – interjú az Oázis Lelkigondozó és Mentálhigiénés Szolgálatról

Olvasási idő: 12 perc

A Jézus Társasága (jezsuita rend) által támogatott, keresztény értékeket képviselő szolgálat munkatársai és önkéntesei készségesen állnak a hozzájuk érkezők rendelkezésére anonim módon, térítésmentesen. A 2014-ben megalakult szolgálat munkatársaival, Orosz Andrea bencés oblátával és intézményvezetővel, Ilyés Erika SA segítőnővér, valamint Ötvös Ágnes lelkigondozó és mentálhigiénés szakemberekkel az Oázis székhelyén beszélgettem.

Jólét vagy jóllét: melyik szolgálja a javunkat egy élhetőbb világ megteremtéséhez?

Andrea: Ha a világ népességét nézzük, azt mondhatjuk, hogy bár itt is vannak mélyszegénységben élő emberek, többségében Magyarországon mégis jólétben élünk.

A jólét viszont önmagában egyáltalán nem hozza a jóllétet.

Viktor E. Frankl^[1] már a múlt század derekán megfogalmazta, hogy bizony sokszor alakul ki egy egzisztenciális jóllét okozta neurózis. Mindenünk megvan, anyagilag rendben vagyunk, szerető család vesz körül, mégsem vagyunk boldogok, nincs elégedettség érzésünk, keresünk valamit. A jólléthez szükséges, hogy békét kössek önmagammal, a környezetemmel, és lássam azt, hogy az életemnek értéke, a mindennapjaimnak értelme van. Az önmagammal és a másokkal való együttérzéshez kell, hogy saját magamra is időt fordítsak. De viszonylag kevés anyagi szükségeltetik ahhoz, hogy harmóniába kerüljek önmagammal és a világgal.

Ágnes: Napjainkban dübörög a tárgyi világ, erőszakosan nyomást gyakorol ránk, hogy miként feleljünk meg egy külső jóllétnek, miközben a mentális állapotunk romlik. A sok tárgyi dologgal örömérzetet, boldogságot, elégedettséget próbálunk teremteni, de ez nem oldja meg, még csak nem is pótolja a lelki életet, a gyógyulást, az önismeretet.

Ezek a pótszerek csupán mókuskerékbe viszik a lelket, miközben testi vagy mentális betegséget idéznek elő.

Erika: Ehhez a két fogalomhoz kulcsszó is társul: a káoszból rend. Mindig meghatódom, amikor egy ember felismeri, hogy az életközép krízisében van. Ha megvizsgáljuk a krízis szót, azt jelenti: változás. Krízisben lenni nem más, mint káoszban lenni érzelmileg, testileg, szellemileg, és ezeket szét kell választani. Az önmagammal való jelenlét, a körülöttem lévő világgal való elégedettség hozzátesz ahhoz, hogy a külső jólét jó legyen. És mi van a belsővel? Izgalmas, amikor az emberek megfogalmazzák önmaguknak, hogy „nekem az a jóllét, attól érzem jól magam a bőrömben, hogy vagyok”. A jóllét tehát a belső szabadsággal azonos, belülről indul.

_{Oázis munkatársak (balról jobbra): Ötvös Ágnes, Orosz Andrea, Hlavacska Ilona és Ilyés Erika}

Hogyan jellemezhető a társadalmunk mentális egészségi állapota?

Andrea: Nem csak a magyar társadalomban, hanem világszerte sok a rossz hír, a nehéz történet. A járvány, a szomszédban lévő háború és a klímaváltozás általi szorongások növelik a belső feszültséget, sok terhet cipelünk, ami elveszi az energiát. A bizonytalanságérzés és reményvesztettség mellett nehéz megőrizni a hitünket, a bizalmunkat. Az pedig, hogy mennyire vagyunk stabilak és erősek belül, jelentősen befolyásolja azt, hogy hogyan tudjuk ezeket a terheket hordozni.

Ugyan nem mértük kutatással a magyar társadalom mentális állapotát egy tízes skálán, de látjuk és érzékeljük akár az utcán, akár az Oázisban, hogy nagyon feszültek vagyunk. A digitális eszközöktől való függőség világviszonylatban hihetetlen méreteket ölt. Ezt személyesen is megtapasztaljuk, és látjuk azokon is, akik hozzánk betérnek. A digitális megkötözöttség elveszi az energiánkat, kihúzza az emberből az erőt, bár a telefon, laptop vagy számítógép munkaeszköz is, és ettől furfangos az egész.

A támogatás az önismereti fejlődésben segíthet. Ha reális énképre teszek szert, el tudom fogadni a tehetséges részeimet és a gyengeségeimet is szégyenérzet nélkül, az egyfajta belső stabilitást ad, és ezzel lesz erőm szabályozni, hogy a világból mennyit engedek be.

Ágnes: Nehéz meghúzni a határt, hogy egy tárgy, egy eszköz meddig szolgálja a javamat, vagy mikortól van a káromra. Ráadásul üzleti fogásokkal próbálnak manipulálni. Kell a józanság, a megkülönböztetés, az önfegyelem, ami akkor működik jól, hogyha én jól vagyok, és tudatosítom, hogy miben vagyok.

Erika: Gyakran megszólnak, mondván, hogyha nem vagyok Facebookon, nem is létezem. Engem nem zavar, hogy nem létezem az online világban, de van, akit zavar, sőt, pszichoszomatikusan befolyásolja, ha nem lehet mindig online. Manapság gyakran és sokan kapcsolódnak digitálisan, ilyen módon tartják fent a párkapcsolatot, de így a jólléthez szükséges tükörneuronok hiányoznak.

Melyek azok a jelenségek, amelyek mentálisan, testileg és lelkileg pozitív vagy negatív irányban befolyásolják a magyarságot?

Andrea: Egyre több kutató hangsúlyozza az alapszükségletek kielégítését, hogy eleget kell aludni, normálisan étkezni, mozogni. Aztán családtagjainkhoz, barátainkhoz, munkaközösségünkhöz kapcsolataink ápolását, amely ellen most a világ dolgozik. Amiért hálásak tudunk lenni, azok a kapcsolataink és a közösen megélt pillanatok. Egymás szemében látjuk meg az értékünket, hogy fontosak vagyunk egymásnak.

Erika: Pszichológiai kutatás is készült már erről, és sajnos Magyarország az ötödik helyen áll a pusmogásban, az elégedetlenségben. Minthogy özvegy csoportot is vezetek, sok olyan idős embert ismerek, aki életbölcsességgel, nagyon szépen, elégedetten és derűsen él. Aztán van, aki szorong, fél, magányos, pedig a családja látogatja, viszont a belső szobájában egyedül van.

Személyiségtípustól is függ, mert arra tartok, amerre tekintek.

Ágnes: Saját boldogságom felelőse vagyok, s ha jól vagyok, akkor a környezetemre is hatást tudok gyakorolni. Nagyszerű, négybetűs szavunk a hála. Nap végén vessünk számot, hogy mik azok az értékek és erőforrások, amelyek építettek. Ezek egyszerű rutinok, de sokat számítanak. Akár a lelkem állapotát is átírhatja a nap végén, ahogy meglátom a sorok között a biztató fényt. Tehetek önmagamért, ha a nagy égbolt borús, azzal nem segítem magam, ha én is beborulok.

Gyógyír lehet, ha az egoizmust altruizmusra cseréljük?

Andrea: Továbbra is Victor Franklnál maradva: hogyha keresem az életem értelmét, akkor azt keresem, hogy mi az, amivel hozzá tudok adni a világhoz. Mindannyiunkban él a vágy, hogy mások számára jók és értékesek legyünk, hogy elismerjenek. Még az egocentrikus emberekben is jelen van ez. Individuális társadalomban élünk, sok gazdasági érdekkel a háttérben, ahol a reklámok intenzíven szuggerálják: neked ez meg az kell, te fontos vagy, megérdemled. Így nagyra dagad annak üzenete, hogy én vagyok a fontos. Meg kell tanulnunk, hogy nem egyedül élünk, mindannyian fontosak vagyunk!

Erika: Libikóka. Szükségem van az önmagammal való kapcsolódásra, ezt nem nevezném egoizmusnak, inkább önszeretetnek, önelfogadásnak, önegyüttérzésnek. Itt kezdődik az én-ideál, az én fejlődése.

Lényeges az egóhoz való egészséges kapcsolódás, de ugyanakkor az altruizmus is, hogy legyen egyensúly.

Ne maradjunk meg csak az egóban, hanem forduljunk kifelé! A főparancs így szól: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” (Mt 22,39) Ekképpen élhetünk jézusi módon.

Ágnes: Egyik sem jó, ha szélsőséges, tehát ha én csak abban tartom magam értékesnek, hogy szolgálok, de közben elveszem, és valójában sérültségből teszek másokért, akkor először a saját házam táján van felelősségem. „… aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,25)

Van-e olyan eszköz, amit szívesen ajánlanátok ehhez a belső egyensúlyhoz?

Andrea: A Gendlin-féle fókuszolás által megtanuljuk egységbe hozni a testi-fizikai megélésünket az érzelmeinkkel és a gondolkodásunkkal. Nyugati társadalmunkban az intellektuális tevékenység erős, rengeteget gondolkodunk, elmélkedünk, és a testünkkel való kapcsolatot visszaszorítjuk. A fókuszolás épp arra irányítja a figyelmünket, hogy a testünk az elsőként, azonnal jelez. Például: randizáskor pillangók vannak a gyomrunkban, konfliktusos helyzetben összeszorul a gyomrunk, gombóc lesz a torkunkban, vagy más helyzetben kiráz a hideg, föláll a szőr a hátunkon.

Gendlin^[2] arra hív minket, hogy nézzük meg, mi a testérzetünk egy-egy történéskor. Megfigyelései alapján, ha a testérzetünkre, érzéseinkre odafigyelünk, akkor meg tudnak oldódni a bennünk lévő feszültségek. Ha nem figyelünk, akkor előfordul, hogy egy betegségben fog megjelenni.

Amikor a testünkhöz kapcsolódunk, akkor a jelenben vagyunk. Gyakran a múltban vagy a jövőben élünk, aggódunk, hogy mi lesz majd, vagy rágódunk, hogy mit nem kellett volna csinálni.

A jelenben lenni megtanít minket, hogy fordítsunk figyelmet és fogadjuk el azt, ami éppen van. Sok energiát elpazarolunk arra, hogy az ellen hadakozunk, amit nem tudunk megváltoztatni.

A fókuszolás abban is segíthet, hogy engedem, hogy ami van, az legyen. Ez az origó.

Sok energiát felszabadít, és a megkötöző hátsó gondolatokat ezáltal tudjuk kiiktatni, megreformálni.

Hogyan egyeztethető össze a spiritualitás és személyiségfejlődés?

Andrea: A csecsemőnek az édesanyja képviseli az Istent, aztán az édesapa, majd a későbbi referenciaszemélyek. A személyiségfejlődés során kialakul valamilyen istenképünk, amit a korai gyermekkori tapasztalatok is befolyásolnak. Igaz ez arra is, aki nem vallásosan nevelkedik, de esetleg később jut hitre. Az Oázisban sok olyan emberrel találkozunk, akiknek az istenképe nem a keresztény vallás által közvetített szerető, irgalmas Isten, hanem más: akár egy erősen büntető vagy hajcsár Isten vagy más… – ennek komoly irodalma is van. A személyiségfejlődésnek tehát része a spiritualitás, az istenképünk alakulása. Ebben az a jó, hogy felnőttként lehetőségünk van rajta változtatni.

_{Szent Ignác-díjátadó a Jézus Szíve templomban}

Mit jelent ez a konkrét munkátokban? Az Oázisba nem csak vallásos kliensek térnek be…

Andrea: Az istenkapcsolatot is, mint minden egyéb kapcsolati sérülésünket, nehézségünket kapcsolatokban tudjuk gyógyítani. Aki ide betér, elsősorban azért jön, hogy meghallgassuk. Mi nyíltan nem evangelizálunk. Az ide betérő, ha megtapasztalja, hogy valaki önmagáért elfogadja, szereti és mindent elmondhat, akkor ez már egy lépés a szerető Isten felé. Tehát nem feltétlenül kitétel, hogy mindenkit el kell juttatni az Isten felé, mert hisszük azt, hogy az elültetett mag egyszer szárba szökken, és majd az Úr gondoskodik róla.

Erika: A külső történésektől kezdve sok minden hatással van a spirituális fejlődésünk folyamatára. Aki a személyiségében fejlődni akar, abban benne van a jó szándék, a vágy, keresi a továbblépést, az útmutatást. Vagy valamilyen fájdalom érte, és elmondja, hogy Isten ebben nem volt benne, hagyja is őt békén! Tehát a kapcsolódás vagy a kapcsolatok fejlődése vágyával is térnek ide be kliensek. Van, aki azt kéri, hogy ne beszéljünk Istenről, mert gyermekkorában nehéz tapasztalata volt, s ezért elfordult tőle. Ezt tiszteletben tartom, viszont én segítőként a beszélgetés elején meggyújtok egy gyertyát, amely képviseli Jézus jelenlétét, miáltal kapcsolódom a belső gyermek fejlődésével foglalkozni vágyó személyhez.

Nekem tetszik, hogy a személyiségfejlődés szakaszokra osztott. A kliensekkel arról is beszélgetek, hogy szabad megélni fájdalmat, nehézséget, ítéletet, de ennek van eleje s vége. Szerzetesként nekem fontos, hogy Istennel együtt élek, vele együtt teszek, lélegzek, örülök vagy szenvedek.

Az pedig, hogy méltósággal és szeretettel próbálom befogadni az embereket, megnyit egy kaput.

Olyan beszélgetések alakulnak ki, mint az emmauszi úton, ahol a kulcsszó: meghallgatlak, megteszek veled egy szakaszt

Aztán elengedem őt, bízva abban, hogy megvan az a belső ereje, értéke, amivel továbbmegy.

Budapesten nagyon sok lehetőség adódik, de ez inkább megnehezíti a munkára, párkapcsolatra és közösségekre vonatkozó döntéseket. Amikor pedig a bőség már zavaróan hat, az ember inkább nem dönt, nem választ semmit. Rengeteg magányos ember él a fővárosban. Sokan úgy térnek be hozzánk, hogy nincs emberük, akivel ezt vagy azt megbeszéljék.

Ágnes: Az ember test, lélek és szellem. Azt, hogy mivel foglalkozunk, valójában az határozza meg, hogy aki ide betér, ebből melyik részt nyitja meg, és milyen szinten: én ehhez próbálok kapcsolódni. Ahogy Isten tiszteletben tartja a szívünk nyitottságát és határait, oly módon hangolódunk mi is a kliensekhez. Az evangelizáció egyik sajátossága, hogy Istennel vagyunk jelen. Ez által a kapcsolat, a spirituális dimenzió által a Szentlélek rajtunk keresztül dolgozik, egy plusz „munkát” végez el, és gyakran nem várt változást eredményez. Ez az együttműködő finom gyógyulás a határterületekben is gyógyulást eredményez. Ha valaki önismeretében változik, az hat a gondolkodására, tehát a szintek integrálódnak, átjárhatóak a holisztikus emberszemléletben.

A szenvedélybetegséghez hogyan kapcsolódik a spiritualitás?

Erika: A segítő beszélgetésben a preventív irányt képviseljük, az egyensúly megtalálása a cél. És vissza is tértünk a spiritualitáshoz: tudok-e hozzá kapcsolódni vagy sem, Isten jelen van-e az életemben vagy nincs?

Én a szenvedélybetegséget átfogalmaznám függőségnek, amelynek sok fajtája van.

Andrea: Fontos megjegyeznünk, hogy függőség esetén csak egy bizonyos határig tudunk kísérni, mert ahhoz már kevés a segítő beszélgetés, mint keretrendszer. Tehát, ha valaki hozzánk súlyos függőséggel érkezik, mint például képernyő-, alkohol-, vagy pornófüggéssel, ami most nagyon dübörög, meghallgatjuk, és tovább irányítjuk képzett szakemberhez vagy szervezethez. Fontos, hogy lássuk a kompetenciahatárunkat, és ezt határozottan képviseljük. Tehát akinek pszichoterápiás vagy orvosi segítségre van szüksége, meghallgatjuk, továbbá bátorítjuk és segítjük, hogy minél előbb találjon megfelelő szakmai segítséget.

Az Oázis olyan, mint egy kapu a mentális és lelki segítség világába. Hisz hozzánk csak úgy be lehet csöngetni, teljes az anonimitás, nem kell sem nevet, sem adatokat megadni, valamint azonnal elérhetőek vagyunk. Amikor ide megérkezik egy ember, először szorong és kétségbeesett, rosszul érzi magát, sír. Ilyenkor stabilizálni kell őt, segíteni megtalálni az erőforrásait, hogy tudja azokat mozgósítani. Figyelmet és megértést kap, megtartottságot élhet meg. A következő lépés pedig az, hogy van-e jövőterve?

_{Az Oázis team}

Ágnes: Amikor valaki betér az Oázisba egy problémával, amellyel régóta küzd, amögött gyakran egy traumatikus életesemény húzódik, amihez nem mer közel kerülni, és az abban lévő érzésekhez sem, merthogy az fájdalmas és nehéz.

Maga a függőség a jéghegy csúcsa, amiben az a trauma jelentkezik, ami elől a kliens kitér az életében.

Ez tulajdonképpen egy spirál, mert sokszor próbálkozik, elveszti a bizalmát önmagában, és lemond arról, hogy változtathat. De ha a gyökerekhez visszamegyünk – természetesen a szakmai kompetenciahatárainkon belül –, akkor elindulhat az oldódás, gyógyulás. Például egy pornófüggő férfi képessé vált rá, hogy megnyíljon, és szembesüljön azzal, hogy milyen a házasságával és a férfiasságával való kapcsolata, illetve hogy miként kapcsolódik a saját neméhez. Így megerősítéssel került a függőségekkel foglalkozó szakmai segítségbe, akár pszichoterapeutához, pszichológushoz vagy addiktológus szakemberhez.

2025-ben három másik közösség mellett ti is Szent Ignác-díjban részesültetek. Hogyan éltétek ezt meg?

Andrea: Ajándék, hogy a jezsuita rend fontosnak tartja az Oázist. A díjjal kifejezték, hogy elismerik azt, amit tizenkét éve végzünk, összhangban van a jezsuita küldetéssel, és szeretnék, hogy megmaradjon a jövőre. Egyben meghívás, hogy még szorosabban kapcsolódjunk a többi műhöz is. Öröm, hogy közösségként kaptuk meg, habár mindenki egyedül ül bent a szobában és beszélget.

Az Oázis attól tud igazán jól működni, hogy hangsúlyt fektetünk arra, hogy egy szakmai és emberi közösség legyünk.

Ágnes: Nekem ez azt kommunikálta, hogy „látunk téged, titeket, ami itt történik, és amit ti csináltok, az értékes dolog a számunkra”. Isten látja, hogy amit teszünk, az jó.

Erika: A díj egy pozitív visszajelzés a szolgálatunk szükségességére és a közösség szakmaiságára. A munkatársak és az önkéntesek elismerésként fogadták, manapság nem gyakori, hogy bárkinek a csendes tevékenysége ilyen látható jelet kap. Egy különleges keresztet is kaptunk, amelyben hegyi kristályok vannak.

Fontos számunkra az is, hogy úgy hitben, mint szakmailag egymást hordozzuk és támogassuk a jezsuita renddel. Együtt imádkozunk, Szentírást olvasunk, szupervízióban részesülünk. Mindez lendületet ad a folytatáshoz, hiszen nyitvatartási időben továbbra is bárki, bármikor bejöhet hozzánk.

_{[1]     Osztrák neurológus és pszichiáter, a logoterápia, valamint a pszichoterápia „harmadik bécsi iskolájának” megalapítója; „…és mégis mondj igent az életre!” című könyv szerzője.
[2]     Filozófusként az implicit filozófiáról dolgozott ki gondolkodásmódokat, Carl Rogers tanítványa volt, megalapította a nemzetközi Fókuszoló Intézetet, a „Fókuszolás” című és egyéb könyvek szerzője.}