Az én nagyböjtöm IV. – Belépni a valóságba

Milyen az én nagyböjti készületem? A szerkesztőség tagjai hétről hétre sorban megosztjuk olvasóinkkal a nagyböjttel kapcsolatos személyes gondolatainkat, tapasztalatainkat, vállalásainkat.

az-en-nagybojtom-iv-belepni-a-valosagba

Idén a nagyböjt elején olvastam valakinek a megjegyzését: „Miről mondjak még le egy ilyen év után?!” S mi tagadás, bennem is ébredtek ilyen gondolatok. Nem járunk már hangversenyre, színházba, nem találkozunk a barátainkkal, vagy csak nagyon óvatosan, a közösségi alkalmaink helyett (is) a képernyőt bámuljuk, hónapok óta nem voltunk kettesben a férjemmel valahol. Van értelme még megvonni valamit magunktól, ami kicsit kikapcsol?

Ennek ellenére idén is elhatároztuk, hogy nagyböjtben nem iszunk alkoholt (legfeljebb vasárnap vagy ha valami ünnep, például születésnap van), és ilyenkor különösebb elhatározás nélkül is természetes nekünk, hogy nem nagyon vásárolunk édességet, finomságokat, egyszóval puritánabbul étkezünk. Így ki is pipáltam magamban a nagyböjti lemondások listát.

 

 

 

 

Aztán ahogy a napok mentek, belülről úgy éreztem, valami lelkibb készületre lenne szükségem. Álmodoztam egy csendes, elmélyülésre alkalmas helyről, a természetben – természetesen egyedül! nyugalomban! – ahol közel kerülhetek Istenhez. Persze tudtam én, hogy ez nem lenne lemondás és per pillanat nincs is rá semmi esély. Ekkor eszembe jutott egy gondolat, amit Ferenc pápa számos helyen hangsúlyoz:

Bele kell lépnünk a valóságba, realizmussal kell élnünk a hitünket. Ez nagyon megszólított. Ez most az igazi lemondás, nagyböjt számomra.

Elfogadni nap mint nap a mindennapokat, a körülöttem lévőket, a feladatokat, az intéznivalókat, a konfliktusok elől nem kitérni, a kényelmetlenségeket kibírni, a családtagjaim fáradtságát elnézni, az időjárást olyannak elfogadni, amilyen. És örülni az örömöknek: egy jól sikerült kirándulásnak, egy jó olvasmánynak vagy egy békében itthon töltött napnak.

 

Egy másik vonás az utóbbi hetekben, amit szintén tudatosan próbálok megélni: a saját véleményemtől való szabadság keresése. Például egy vitában, miután kifejtettem nézeteimet, direkt nem néztem vissza az online felületre, ahol a vita zajlott, hogy ki mit reagált, ki támogatta, ki ellenezte, amit írtam és ezt igazi önmegtagadásként éltem meg. Vagy törekszem rá, hogy ne olvassak egy ügyről ezer olyan kommentárt, amiről úgyis tudom, mit fog mondani és csak arra lenne jó, hogy megerősítsem a magam álláspontját és konstatáljam, hogy persze nem én vagyok a buta, hanem akik másként gondolják.

 

Ezek a szellemi önmegtagadások úgy érzem, megnyitják a lelkemet legalább egy kicsit a Szentlélek hangjára, és – bízom benne – kicsit elfogadóbbá és bölcsebbé tesznek. Persze tudom, hogy kis lépésekben haladok, még szerencse, hogy jövőre is lesz nagyböjt.

Fotó: Free Photos / pixabay

Legújabb könyveink: