Örömmel a jövő felé – Interjú Bakacsi Viktóriával

Hogyan gondolsz vissza a most lezáruló életszakaszodra?

Lehetne hosszabb időszakra is visszatekinteni, de most inkább az elmúlt nyolc évről szólnék, ami sok változást hozott az én életemben és a Mozgaloméban is. A változás akkor kezdődött el, amikor 2008-ban Chiara átment a mennyországba. Amíg az alapító, a karizma hordozója él, egyedül ő képes lépésről lépésre meglátni, felfedezni Isten tervét. Most a karizma megélése az alapítóról áttevődik a követői közösségére. Azokra, akik az alapító öröksége és Jézus szavai nyomán vallják, hogy „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük”.

Chiara mindig erre figyelmeztetett bennünket, ezt próbáltuk megélni a közösségeinkben, de Jézus valóságos jelenléte mindig új. Mert Jézus akkor van közöttünk, ha valóban megpróbáljuk megérteni, befogadni egymást, próbálunk a legnagyobb tisztelettel és befogadással párbeszédet folytatni. Amikor nem egyezik a véleményünk, másként látjuk a dolgokat, ezt nem könnyű elfogadni, és természetesen több időre van szükség. De meg kell tennünk a magunk lépéseit, hogy Jézus jelen  lehessen közöttünk.

A Letizia nevet kaptad Chiarától, ami olaszul örömöt, jókedvet jelent, sokan így is szólítunk. Honnan jön a vidámságod?

Természetemből fakadóan víg kedélyű vagyok, de vannak helyzetek, amikor a derű inkább abból fakad, hogy sikerül felfedeznem Isten arcát egy-egy helyzetben. A mostani helyzetemben mind a kettő érvényesül. Optimistán tekintek az előttem álló időszakra, de nem gondolom, hogy könnyű lesz a váltás. Ehhez kérem az erőt a Jóistentől, hogy mindig észrevegyem, hogy Ő mosolyog rám az egyes kihívások mögül. A névhez egy életigét is kaptam Chiarától, „Nagyobb öröm adni, mint kapni”. Az idézet az Apostolok Cselekedeteiből származik. Ez most igazán aktuális számomra, és tudom, hogy ez az Ige az, amiben leginkább kiteljesedem, ha sikerül jól megélnem. Most odaadom az eddigi ötven évet, a közösséget, a kapcsolatokat, örömöket, kihívásokat. Adom önmagamat ebben az új igenben Istennek és az egész európai – nem is csak Brüsszelt mondok – közösségnek, beleadva az energiámat, fantáziámat, ismereteimet, korlátaimat és kétségeimet. És a csomagnak része, és lehet öröm forrása az is, hogy Őrá bízom, hogy mit fogok dolgozni, milyen nyelven fogok beszélni.

Beszéljünk arról, hová is hív most a küldetésed, és ez mit jelent számodra?

Ezt az egészet úgy élem meg, hogy Ő választott engem, nem én választottam Őt. Például a helyszínt sem, hanem közös gondolkodás eredményeként született meg a döntés, hogy Brüsszelbe menjek. Ebben az évben vált esedékessé az elmúlt hat év tevékenységét értékelő és az új célkitűzéseket megfogalmazó Nagygyűlés összehívása a mozgalmunkban. Ez a mozgalom legfontosabb igazgatási szerve, ami mindig egy hatéves időszakra tűzi ki az irányokat a mozgalom egésze számára. A mi hivatásunk velejárója a folyamatos újrakezdés, ami megóvhat bennünket attól, hogy túlságosan ragaszkodjunk a körülményeinkhez, az emberi kapcsolatainkhoz. Én is elgondolkodtam azon, hogyha esetleg valahol nagyobb szükség lenne rám, akkor ez egy alkalmas időpont a váltásra. Ezt jeleztem, de teljesen szabadon, készen arra is, hogy Magyarországon maradjak. Egy halk, belülről jövő ösztönzés volt bennem, de mivel többször felmerült, felelősségemnek éreztem, hogy közösbe tegyem.

_{A közösség tagjaival egy római találkozón.}

Egyszer csak kaptam egy telefonhívást, hogy van egy fokolár Brüsszelben, ami még csak másfél éve létezik. Egy specifikus igényből született: mint egy olyan tér, ahol kötetlen, családias körülmények között elbeszélgethetnek a fokolár közösség különböző európai intézményekben dolgozó tagjai és az általuk meghívott emberek, munkatársak. Egy tér, ahol befogadásra találnak és esetleg közös gondolatokra is juthatnak. Most négyen vannak ebben a kisközösségben, de mind a négyen nyugat-európai származásúak. Felmerült, hogy Kelet-Európában más az érzékenység, más a megközelítés, más a szemlélet, és hogy ez fontos. Szent II. János Pál pápa emlegette, hogy Európának két tüdeje van, és hogy fontos, hogy mind a kettő jól működjön. Látszott, hogy ez a tüdő ott hiányzik, és hogy jó lenne, ha egy kelet-európai is bekerülne a közösségbe, hogy jelen legyen az a tapasztalat, megközelítés, amit csak Kelet-Európa tud hozzátenni Európa egészéhez.

Éreztem, hogy ez Isten hívása, akkor is, ha hirtelen őszintén meglepett, mert úgy gondoltam, hogy több szempontból nem vagyok kellőképpen felkészülve egy ilyen feladatra.

Ezt jeleztem, de azt mondták, hogy a nyelvtudás és a közéletben való megfelelő tájékozottság pótolható, én Kelet-Európát viszem oda. Ezt feladatomnak is érzem, hogy folytassam a kapcsolattartást Magyarországgal és a többi kelet-európai országgal is, hogy ajándékozni tudjam mindazt, amivel az itteni emberek élik meg az eseményeket.

Mit jelentett eddig a fogorvosi szakmád, hivatásod, és milyen érzés, hogy most ezt is feladod?

Nagyon szeretem a munkámat. Gyerekkoromtól vonzott az, hogy segítsek a másiknak. Talán kevesen gondolnak a fogorvosra úgy, mint aki segít, de én mindig is így tekintettem a munkámra, hogy amit teszek, az javára szolgál a páciensnek. Magát a munkát is szeretem, és ezen kívül a kapcsolatot az emberekkel. Igaz, attól kezdve, hogy az ember beteszi a nyálszívót, kevés párbeszéd van, mégis lehetőség van a találkozásra. Amikor országos felelős lettem, akkor is fontos volt számomra, hogy részt vegyek a hétköznapi emberek életében, és olyan legyek, mint bárki más. Hogy legyen egy munkahelyem, ahol van egy főnököm, aki kifejezi, ha valamiről mást gondol, mint én. Amellett, hogy azért megkeressem a betevő falatot.

Ez most megváltozik, de én ebben is Isten tervét szeretném keresni. A jövőben még lehetséges, hogy fogok valamikor újra fogorvosként dolgozni.  Most az elején fontosabbnak vélem, hogy bele tudjak illeszkednem abba a nyelvi és kulturális közegbe. Hiányozni fog a munkám, ugyanakkor ez az új elhivatás, amiért otthagyom, valamennyire be is fogja tölteni ezt az űrt. A kapcsolatok továbbra is meglesznek, és továbbra is segíthetek másoknak. Egy idő után pedig biztos el fogok kezdeni dolgozni valamilyen területen. Én várakozással és derűvel nézek ez elé a helyzet elé.

_{Szüleivel a budapesti női fokolár kertjében.}

Eger a szülővárosod, de a hivatásod több magyarországi városba is elszólított. Hol érezted leginkább otthon magad: Egerben, Szegeden,vagy Budapesten? Hova húz a szíved Magyarországon?

Ezt nehezen tudom megmondani. Fokolár-életem kezdetétől nagyon sok közösséggel voltam kapcsolatban. Az utóbbi nyolc évben kevesebbet, de húsz évig majdnem minden hétvégén utaztam különböző településekre, különböző közösségekhez. Az biztos, hogy mint egrihez, a kisebb városok közelebb állnak hozzám. Ezért például Szegedet is nagyon szerettem. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy a közösségtől függ a város, és nem a várostól a közösség. Tehát ahol az embernek barátai vannak, ahol közösségre talál, ott otthon van. Így számomra Budapest is, ahol az utóbbi – nyolc évet töltöttem, elsősorban családokat, embereket, arcokat jelent, így nem idegen és nem túl nagy. Nekem mindig segített, hogy kapcsolatokról beszélünk, és nem falakról.

Most itt hagyod az eddigi kapcsolatokat és a munkádat is. Hogy éled meg a veszteséget, az eddigi kapcsolataid, közösséged, elvesztését?

Apró lépésenként. Emberként… hisz nekem is van szívem … De inkább a pozitív oldaláról, lehetőségként élem meg. Ami emberileg veszteség az veszteség. Érzem a fájdalom-ízét annak, hogy távolabbra kerülnek bizonyos kapcsolatok, amit eddig építettünk sokakkal. Távolabbra kerül mindaz, ami eddig volt. Azt nem gondolom, hogy megszűnik, mert komolyan hiszem, hogy

ha Isten akaratában vagyunk, akkor a kapcsolat megmarad, és más módon meg is erősödhet, hiszen ezeket a kapcsolatokat valahol magamban hordozom.

Sokszor átéltem már ezt, amióta a közösséget megismertem és megtértem. Ugyanis nemhívő közegből jöttem, és a közösség tagjai sokat segítettek, már abban is, hogy megismerjem a Jóistent, és keresztényként éljek. Velem marad, és magammal viszem mindazt, amit együtt megéltünk, amit másoktól tanultam, amit együtt megharcoltunk, aminek együtt örültünk, ami miatt együtt sírtunk. Számítok arra a felajánlásra is, amit néhány barátunktól kaptam, hogy „háttérkonzulensént” a különböző szakterületeken továbbra is segítik a munkám, így valamely kötődés maradni fog.

Visszatérve az elmúlt nyolc év tapasztalatára, tőled, a magyarországi közösség társfelelőseként, milyen új attitűdöt kért ez az időszak?

A kezdeti időkben – a vallási közösségek társadalmi, politikai helyzete miatt is – jobban központosítva volt az információáramlás. Ez érvényes volt a mi mozgalmunkra is. Az utóbbi évek sok változást hoztak, aminek következtében az egyes területek nagyobb önállóságot élveznek. Különösen a folyamat kezdetén számomra nem volt könnyű, hogy nagyon sok minden történik a mozgalom különböző részeiben, „ágaiban” anélkül, hogy rálátásom lenne ezekre. Feltettem magamnak a kérdést, hogy kell-e, hogy tudjak ezekről, vagy hagyjam, akkor is, ha így esetleg becsúszhat több hiba is, mert akik most az egyes területekért felelősséget vállalnak, sokszor kisebb tapasztalattal rendelkeznek. Mégis úgy látom, hogy ez pozitív változás, akkor is, ha lehetnek hátulütői.

_{A Magyarországon élő fokolarinák körében 2017 Karácsonyán.}

A másik évekig húzódó tapasztalatot a zónaösszevonások jelentették. Egy ilyen cikk keretében nem lehetséges annak ismertetése, hogyan is épül fel egy vallási mozgalom belső struktúrája. Ezt a Fokoláre Mozgalom katolikus egyház által jóváhagyott dokumentumai szabályozzák. A szervezeti átalakítások szükségessége a mozgalom egészét érintette, többek között a világszerte jelentkező új kihívások és a hivatások számának csökkenése miatt. Itt Kelet-Európában az egy zóna létrejöttéhez vezető út hosszabb ideig tartott, mint a többi földrészen és európai régióban. Sokáig küszködtünk azzal, hogy országainkban sokféle a nyelv, a kultúra, a vallás, az ortodox világon keresztül a muzulmánokig. Nagyon erős az ateizmus is. Tehát nagyon heterogén együttes ez, az országokat az utóbbi 60 év múltja kapcsolja össze, de azon kívül nem sok minden.

Néhány országban úgy gondolták, hogy még a saját identitásukra sem sikerült rátalálniuk, még túl kevés idő telt el a szabadság kivívása óta. Ezért az egyes országok felelősei minden országban beszélgettek szűkebb-tágabb körökben a közösségek tagjaival, a saját tanácsadó testületeikkel. Mindenki próbálta megérteni, létre lehet-e hozni valami egységeset, van-e elég támogatottsága a lépésnek. A beszélgetéseket kísérő feszültségek értelemszerűen elég erősen befolyásolták az országok közötti tárgyalásokat is. Megnyugtató volt, amikor a Mű vezetése, Emmaus és Jesus részéről érkezett az az impulzus, hogy nem kell sietni, van idő mindenkit meghallgatni. Lassan az országainkban is sokakban megérlelődött a gondolat, hogy az összevonásnak lehetnek pozitív hozadékai is. így 2016-ban, három év elteltével megtörtént a zónaegyesítés, Pozsony központtal.

Az élet aztán, amennyire én látom, helyi szinten is beigazolta az összevonás jótékony hatását…

Abszolút. Mert ami az egyik országban hiányzik, az megvan a másik országban, és erő és tapasztalat is van hozzá. A zónaegyesítés másik hozadéka a nemzetköziség, ami mindig nagy érték volt a mozgalomban: a találkozás olyan emberekkel, akik más kultúrájúak, más nyelvűek, de hasonlóak a vágyaik vagy az elhivatottságuk.

Milyen érzésekkel indulsz most Brüsszelbe?

Ahogy a fokolár hivatásom kezdeténél, most is azt érzem, hogy nem én választottam Istent, hanem Ő engem, hogy Ő hív oda. Nem én választottam, se ezt a területet, se ezt a várost. Örömmel mondok igent, mert az egység építésének – úgy érzem – ez egy nagyon szép és igényes lehetősége. Igyekszem felkészülni is rá, akár a nyelvtanulással, akár a tájékozódással. Biztosan hídépítésre hív oda a Jóisten, de ez az építkezés bennem kezdődik. Mostanában eszembe jutott a történet, mikor Chiara, egész kicsi gyerekkorában odatérdelt az Oltáriszentség elé, és ezt mondta: „Add nekem a szememen keresztül a fényt és a szeretetet”. Én is ezt kérem a Jóistentől, hogy szeretni tudjam azokat a helyzeteket, amiket esetleg érteni se fogok, vagy ami abszurdnak tűnhet. Ha szeretettel leszek az elhagyott Jézus felé és az ottani emberek felé, ez már eleve gyógyíthat. Készülök arra, hogy valószínűleg nagyon más mentalitás fogad, és nem lesz könnyű megértenem a különböző álláspontokat.

Kérem a Szentlélek bölcsességét, hogy ne a saját szememmel, hanem Isten szemével láthassam, Isten szívével érthessem a dolgokat, és az Ő erejéből cselekedhessem. Chiara mondatának másik része a fény. Úgy gondolom, hogy sok fényre szükség lesz ahhoz, hogy megértés fakadjon és bölcsesség. Örülök, hogy egy olyan közösségbe megyek, ahol ez a folyamat már elindult.

Van-e még valami, ami kikívánkozik belőled, egy meglátás, gondolat, amit szeretnél magyar ismerőseidnek és az olvasóknak „hagyományozni”?

Igen, két dolog. Az utóbbi idők tapasztalatából azt szűröm le, hogy nagyon fontos csapatban játszani. Szerintem ez most a legfőbb kihívás mind a mozgalom, mind a világ számára.

A jelenlegi krízis egyik oka az, hogy elfelejtünk közösségiek lenni, illetve azok a modellek, amik a közösségiség felé visznek, időnként torzak és mások irányában kirekesztőek.

Ez a Covid időszak számomra is sok tanulsággal jár. Sok mindent elvesz az emberektől, inkább a bezárkózást, az individualizmust erősíti, mert a fizikai kapcsolatok korlátozottak. De észre kell vennünk azt is, amit adni tud számunkra. A mozgalomban az előző év témája az egység volt, idén pedig a közösségi lelkiség, két közösségi dimenziójú téma. Ez talán paradoxonnak tűnik, amikor éppen most, a négy fal közé zárva élünk. De a Jóisten sohasem anakronisztikus, és Ő most ezt adja lehetőségként arra, hogy felfedezzük, hogyan lehetséges az egység és a közösségi élet a korlátozások tiszteletben tartása mellett.