A napfény és a magyarság íze

Mai napig az egyik kedvenc filmem Szabó István 1999-es A napfény íze című (angolul Sunshine), magyar–osztrák–német–kanadai koprodukcióban készült alkotása, amely az egyik leghitelesebb módon mutatja be a magyarországi zsidók történetét: küzdelmeit, reményeit, végzetüket és a túlélők újrakezdését, önmaguk keresését. A Sonnenschein (németül azt jelenti: napfény) család sorsa összefonódik a magyarságéval. Április 16-án emlékezünk meg a magyarországi holokausztról, és A napfény íze nem is lehetne tökéletesebb kiindulópontja az emlékezésnek! A film kapcsán föltehetjük a kérdést: hogyan kerülhetjük el, hogy hasonló tragédiák ismét megtörténjenek?

Öt generációból négy küzdelme áll a film középpontjában. Ralph Fiennes három nemzedéket, a nagyapát, fiát és unokáját alakítja, míg Jennifer Ehle és Rosemary Harris (lánya és anya a valóságban) négy generáció meghatározó nőalakját, Valit formálja meg. A további híres brit, kanadai és amerikai színészek mellett (Miriam Margoyles, Mark Strong, Rachel Weisz, William Hurt, Molly Parker és a többiek) magyar színészek is feltűnnek a vásznon (Törőcsik Mari, Hollósi Frigyes, Schütz Ila, Jordán Tamás, Kulka János, Igó Éva és még sokan mások). A látványos operatőri munka Koltai Lajos érdeme, a forgatókönyvet Szabó Istvánnal közösen Israel Horovitz írta. A középső Sors-fiú, Sors Ádám alakját a valós történelmi személy, a szintén olimpiai bajnok Petschauer Attila ihlette, aki ugyanúgy a holokauszt áldozata lett, és magyar katonák brutális módon megölték munkaszolgálat közben.

_{Vásárlók egy zsidó bolt előtt a somogyi Berzencén, 1930-as évek. A vidéki zsidóság szerves része volt a magyar társadalomnak. (fotó: Wikimedia Commons)}

Sonnenschein Manó, a vidékről Pestre költözött, polgárosodó zsidó család feje az 1800-as évek vége felé sikeres szeszfőzdét vezet, itt készül  a „napfény íze” nevű különleges gyógyhatású ital. Feleségével, Rózsával a zsidó vallást és hagyományokat követve nevelik két fiukat, Ignácot és Gusztávot Manó árván maradt unokahúgával, Valival együtt. A Monarchia időszakában, hogy magyarságukat hangsúlyozzák, a fivérek és Vali magyarosítanak, és fölveszik a Sors családnevet. Ignác (Fiennes) jogi pályára lép, és tiltott viszonyt folytat unokatestvérével, Valival, akit végül anyja akarata ellenére feleségül vesz. Gusztáv a kommunistákkal tart, végül külföldre emigrál. Az I. világháború után Ignác, aki a végletekig hű a császárhoz, összeomlik a széthulló monarchiával együtt.

_{Sárga csillagot viselő zsidók a Ráday utcában (fotó: Fortepan/Wikimedia Commons)}

Ignác és Vali két fia, István és Ádám a vívásban találják meg magukat. Ádám egyre nagyobb sikereket ér el, de az erősödő zsidóellenesség és kirekesztő szabályok miatt katolizál, és így tesz bátyja is. A konverziós hittanórákon ismeri meg a szintén zsidó Hannát, akivel végül összekötik életüket. A fivéreknek egy-egy fia születik: Áron és Iván. Közben István felesége, Gréta kiveti hálóját Ádámra, és titkos viszonyt kezdenek. A zsidótörvények súlyosbodásakor Ádám olimpiai bajnokként abban reménykedik, hogy megkímélik az ő és családja életét, ám a holokauszt mindannyiukat utoléri.

Egyedül Ádám fia, Iván és az idős Vali élik túl a második világháborút, és kezdenek új életet. Rövid időre ismét föltűnik Gusztáv, aki visszatér Amerikából, de már csak kettejüket találja Budapesten. Iván ávós lesz, a zsidóüldözők elfogásán munkálkodik, de meghasonlik önmagával. Az ’56-os forradalom után szembenéz a maga és családja sorsával, és szimbolikusan nevet vált: fölveszi a Sonnenschein vezetéknevet.

Míg Ignác a lojalitást és a társadalmi megbecsülést tartja szem előtt, Ádám a sikerre és hírnévre vágyik, Ivánt viszont a traumák és a bosszúvágy hajtja.

A Sors-fiúk tragédiája maga a történelem. A zsidók hosszú évszázadokon át a társadalom egy zárt csoportját képezték, saját, szigorú vallási törvényeik miatt csak korlátozottan érintkeztek a többségi, keresztény lakossággal, és az ellenük irányuló zsidóellenesség miatt csak bizonyos munkákat vállalhattak, például pénzváltók, kereskedők lettek, vagy a sokáig bűnösnek tartott művészvilágban találták meg a lehetőséget. A 19. századi Magyar Királyságban – a kor más országaihoz hasonlóan – a zsidóság is nyitott a többségi társadalom felé, és igyekeztek minél jobban beilleszkedni. Ez gyakran együtt járt azzal is, hogy a vallást csak papíron tartották meg, vagy teljesen el is hagyták. A tőlük elvárt asszimiláció következtében egyre több pálya vált elérhetővé a számukra, majd ugyanilyen hamar váltak az első világháború veszteségeiért bűnbakká, és hoztak ellenük korlátozó, „fajvédő” törvényeket. Megható a filmzene fő motívuma is: a Tavaszi szél vizet áraszt, amely időről időre fölcsendül, és mutatja, mennyire fontos a szereplők számára zsidó vallásuk, származásuk mellett a magyarságtudat.

Akármennyire is igyekeztek tehát elfogadtatni magukat – kitüntetésekkel, érmekkel, tudományos díjakkal, művészi elismertséggel –, sorsuk megpecsételődött.

A második világháborút megelőző évtizedekben is látszott a többségi társadalom közömbössége, amikor a zsidók egyre szűkülő lehetőségeiről volt szó. A filmben megjelentek kifejezetten zsidóellenes és enyhén antiszemita szereplők egyaránt, ahogy legalább a Sonnenschein család cselédje, a nem zsidó Kató részéről teljes a lojalitás is. Sejthető azonban, hogy az emberek javarészt a saját életükkel, a saját nehézségeikkel voltak elfoglalva… El tudom képzelni, hogy teljesen jószándékú, jóérzésű civilek, vidéki parasztok egyszerűen nem érdeklődtek a politika iránt, és egy részük biztosan úgy gondolta, nincs a kezében eszköz ahhoz, hogy tegyen bármit is pl. a zsidótörvények ellen.

_{Magyarországi zsidók, miután megérkeztek Birkenauba. A szelektálásnál akit jobbra küldtek, munkaszolgálatos lett, akit balra, gázkamrába került. (fotó: Wikimedia Commons)}

Voltak azonban bátrak, akik zsidókat mentettek, zsidókat bújtattak, és a közvetlen környezetükben vagy nagyobb társadalmi befolyással élve akadályozták meg a nyilasok és nácik ténykedését. Többen közülük életüket adták ezért, civilek, egyháziak egyaránt.

Fájdalmas számomra, hogy ma, 2025-ben is látunk társadalmi indulatokat, amelyek bármikor elszabadulhatnak egy-egy kisebbség ellen.

Az antiszemitizmus még mindig jelen van, elég, ha valaki a közösségi médiát böngészi, de utcán, tömegközlekedésen is fültanúja voltam durvábbnál durvább zsidóellenes megnyilvánulásoknak. Ugyanígy, még hangsúlyosabb a cigányság, a romák elleni rasszista gyűlölet, az etnikai szitokszavak használata. A rendszerváltás óta estek meg 2008 és 2009 között az elhíresült romagyilkosságok, vagy a 2011-es véres gyöngyöspatai tömegverekedés. A mai magyar társdalomban amúgy is eluralkodott a félelem az idegenekkel, bevándorlókkal – különösen a színesbőrűekkel, muszlimokkal – szemben, az utóbbi években pedig egyre látványosabban erősödnek a szexuális kisebbségek elleni uszító, a megsemmisítésükre irányuló kirohanások. A szekértáborokban való gondolkodás, az ismeretlentől való félelem pedig mindig megágyaz előbb a kirekesztésnek, majd egy idő után a feszültség már kézzel foghatóvá, brutális valósággá válik.

_{Esküvő 1946-ban Budapesten. Randolph Braham történész szerint 200 000-nél több magyar zsidó élte csak túl a holokausztot, ha az 1941-es országhatárokat számítjuk. Az 1941 és 1944 közötti Magyarországon kb. 800 000 zsidó élt. (fotó: Fortepan/Wikimedia Commons)}

Azt gondolom, a múltban elkövetett bűnökért nem minket, maiakat terhel a felelősség, az azonban – keresztényként különösen – a mi feladatunk, hogy felejtsük el a szekértáborokat, skatulyákat és mindenkit tudjunk Isten szemével szemlélni. „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” Emberpróbáló feladat! Ha hidak tudunk lenni a társadalom pólusai között, a közösségek törésvonalai, szakadékai fölött, ha nem zárjuk el magunkat hermetikusan a tőlünk valamiben különböző – más vallású, máshogy gondolkodó, eltérő identitású – emberektől, akkor lehet csak esélyünk elkerülni egy újabb társadalmi tragédiát. A Sonnenschein család története végső soron arról is szól, hogy mindannyian magyarok vagyunk, és bármilyen sokfélék is a magyarok, szeretjük a hazánkat, és szeretnénk, ha jobb hely lenne ez az ország, és jobb, békésebb hely lenne a Kárpát-medence – minden lakójával egyetemben!