„Szenvedés közepette is lehet a szívünkben öröm” – egy mianmari és egy szíriai diáklány mesél

Olvasási idő: 16 perc

_{A kezdőkép az interjú alkalmából készült, 2026 januárjában.} 

Örülök, hogy eljöttetek és kettőtökkel együtt tudunk beszélgetni. Hisz mindketten itt tanultok Magyarországon. Mikor, honnan érkeztetek és mit tanultok?

Clara: A nevem Clara. 2025 augusztusában érkeztem ide Mianmarból, és a BGE egyetemen turizmus-vendéglátást tanulok.

Samaher: Samahernek hívnak, de a Fokoláre közösségében Mimi néven ismernek. 2024 szeptemberében érkeztem ide, hogy megkezdjem a műszaki menedzser mesterképzést. Most az utolsó szemeszterben vagyok, és élvezem az itt töltött időt Magyarországon. Szíria középső részéről származom, de mielőtt idejöttem, kilenc évig Damaszkuszban éltem.

Elmondanátok, miért és hogyan kerültetek Magyarországra, miért hagytátok el az országotokat, hogy tanuljatok, és miért éppen Magyarországot választottátok?

Clara: Nem Magyarország volt az első célpontom. 2024 februárjában a mianmari katonaság bejelentette, hogy toborzást indít, amelynek keretében erőszakkal soroznak be fiatalokat, hogy a háborús övezetbe küldjék őket. Ezért márciusban úgy döntöttem, hogy Thaiföldre megyek. Ott próbáltam közben újragondolni, mit kezdjek az életemmel. Elvégeztem néhány tanfolyamot, részmunkaidős állásokat vállaltam. Másrészt nézegettem az európai egyetemeket, hogy hol folytassam a tanulmányaimat. Jelentkeztem néhány csehországi és lengyelországi egyetemre, fel is vettek, és végül Csehországot választottam. Sajnos röviddel a kezdés előtt lemondták a nemzetközi képzést, mert nem jelntkeztek rá elegen. Szóval hirtelen felborultak a terveim. Olyan egyetemeket kerestem hát, amelyek még fogadtak jelentkezéseket, Magyarországon volt egy ilyen, fel is vettek, és most itt vagyok.

_{Samaher szüleivel}

És te, Mimi?

Samaher: Számomra a háború volt a meghatározó tényező: nehéz ez, mivel születésem óta tart. Soha nem jártam Szírián kívül, csak a szomszédos Libanonban. Nem tudtam, mi történik Szírián kívül, és kíváncsi voltam, hogyan élnek az emberek háború nélkül. Az egyetlen lehetőségnek a tanulás ígérkezett ösztöndíjjal vagy valami hasonló módon. A családom nem engedheti meg magának, hogy tanulmányaimat finanszírozza, még a saját országomban sem, ezért 18 éves korom óta dolgoznom kellett.

Próbáltam ösztöndíjat keresni, hogy eljöhessek. Így találtam rá egy nagyon jó magyar ösztöndíjra. Amikor aztán idekerültem, és lehetőségem nyílt a helyi emberekkel, különösen a Fokoláre közösség tagjaival együtt lenni, az nagyszerű volt. Hiszem, hogy Jézus rendezte el, hogy ebben az időszakban itt legyek. Ha újra választani lehetne, Magyarországot választanám.

Gondolom, hogy Ázsiából és a Közel-Keletről Magyarországra érkezni sok nehézséggel járhat a nyelvi és kulturális különbségek miatt. Néha mi magyarok talán zárkózottak is vagyunk. Először is téged kérdezlek, Clara, milyen volt ez az első szemeszter, hogyan találtad meg a szükséges erőt hozzá?

Clara: Soha nem gondoltam arra, hogy elhagyjam az országomat. Régebben a családommal együtt utaztunk néhány ázsiai országba, de csak rövid látogatásokra. Már akkor is, amikor úgy döntöttem, hogy egy ideig Thaiföldre költözöm, féltem, mert korábban csak azért jártam oda, hogy rokonokat orvosi kezelésre kísérjek, amikor a bátyám rákos volt, hogy segítsek a szüleimnek gondozni őt. De soha sem merült föl bennem, hogy egyszer egy másik országban éljek. Ugyanakkor áldásnak érzem, hogy itt lehetek, még ha mást is terveztem. Szerencsére a nővérem 3 évvel ezelőtt ösztöndíjat kapott Budapestre, és diplomát szerzett. De én már nem tudtam pályázni ösztöndíjra a politikai helyzethez kapcsolódó szabályozások miatt. Őszintén szólva, emiatt nagyon le voltam sújtva, és bűntudatot éreztem.

Bűntudatot? Miért?

Clara: Igen, mert mindig is független akartam lenni. Mióta 16 évesen kijártam az iskolát, részmunkaidős állásokban dolgoztam. Ezenkívül szabadidőmben angol órákat vettem, mert nem volt más lehetőség angoltanulásra, és arra gondoltam, hogy egy nap majd hasznosítani tudom a nyelvtudásomat. Így próbáltam pénzt keresni, tapasztalatot szerezni a munkában és egyben más fiatal diákokkal ismerkedni, hogy minél több lehetőséget találjak.

_{Clara szüleivel és testvéreivel 2020-ban}

Hogy független legyél a szüleidtől?

Clara: Igen, láttam, hogy a szüleim milyen keményen megdolgoznak a pénzünkért, de soha nem panaszkodnak. Mindig azt tanították nekem és a testvéreimnek, hogy értékeljük, amink van, és legyünk hálásak Istennek. 2020-ban, amikor a bátyám leukémiás lett, elég nehéz időket éltünk meg a családommal, ráadásul akkor kezdődött a COVID-járvány is. Az öcsém betegségének kezelése miatt ők Thaiföldre utaztak, mert hazánkban nem voltak adottak a megfelelő orvosi lehetőségek. Az év végén visszatértek Mianmarba, de az öcsém még mindig elég rossz állapotban volt, nagyon oda kellett figyelnünk a gondozására. Akkoriban csak az járt a fejemben, hogyan segíthetek a szüleimnek mindabban, amit az öcsémért tesznek. Nem gondoltam arra, hogy visszatérjek a tanulmányaimhoz, inkább csak a munkára koncentráltam. Miután a nővérem ösztöndíjjal eljött Magyarországra, még erősebben éreztem, hogy a szüleim mellett kell maradnom, támogatni őket.

Ezért nem gondoltál az évek során a tanulásra?

Clara: Igen, néhány évig a munkámmal voltam elfoglalva, ami a komfortzónámmá is vált, azt hiszem. És nálunk drágák a magánegyetemek, ezért sem gondoltam arra, hogy folytassam a tanulmányaimat. De amikor Thaiföldre költöztem, másképp kezdtem a karrierre és a tanulmányokra tekinteni, próbáltam megtalálni, mi iránt érzek szenvedélyt, mi is az érdeklődési köröm. Nagyon hálás vagyok, hogy sok támogatást és segítséget kaptam a thaiföldi Fokoláre közösségétől. Részt vettem a tevékenységeikben, workshopjaikon és adománygyűjtéseiken. Ezek számomra értékes és felejthetetlen emlékek.

_{Clara szülei Mianmarban}

Hogyan telt számodra ez a nehéz időszak, miután megérkeztél Magyarországra?

Clara: Eddig minden rendben. Sok kedvességet, támogatást és segítséget kapok, különösen ettől a közösségtől. Amikor más országokból és más városokból származó emberekkel találkozom, úgy érzem, hogy ők nyitottabbak, beszélgetni akarnak az emberrel. Megtanultam, hogy a küzdelmek és nehézségek közepette is megtalálhatjuk az élet kedves oldalát és értelmét.

Van egy emlékem, amit soha nem fogok elfelejteni. Három nappal az érkezésem után történt. Elmentem a Sparba bevásárolni. Próbáltam használni a termékmérleget, de egy kicsit sokáig tartott, és láttam, hogy mögöttem áll valaki, ezért magam elé engedtem. Aztán rájött, hogy elakadtam, és kérdés nélkül segített nekem. Ez meghatott: épphogy csak megérkeztem ebbe az országba, minden új és furcsa, és valaki egy ilyen kedves gesztussal fordul felém.

És neked, Mimi, milyen volt az első hónapod, az első időszakod itt?

Samaher: Amikor idejöttem, véletlenül éppen itt tartózkodott Kurucz Márti, a Szíriában élő magyar fokolárinó. Abban az időben egy nagy találkozó volt Budapesten a Fokoláre közössége számára. Ő elvitt engem arra a találkozóra, és ott tudtam meg, hogy a Máriapoli (szerk.: a Fokoláre közösségének többnapos éves találkozója) 2025 júliusában Gödöllőn lesz az én egyetemi campusomon. Ott találkoztam a magyar családommal, a gödöllői Ilivel és Istvánnal, akik azóta is segítenek nekem.

A magyar családodnak hívod őket?

Samaher: Természetesen, hisz az elején minden vasárnap meglátogattak, magukkal vittek a templomba, és egy magyar élelmiszerboltba, hogy bevásároljak. Rengeteg mindennel elláttak: ez nagy segítséget jelentett. Meg is hívtak magukhoz, megismerkedtem a gyerekeikkel. Csodálatos érzés volt, hogy lett egy ilyen családom, amely még a nehéz időkben is mellettem volt.

_{Samaher Istvánnal és Ilivel, a gödöllői családdal}

A nehéz időszak, amit említettél, az a tanulmányok terén jelentkezett?

Samaher: Nem, az országom helyzete miatt. Ebben a két évben sok változás, sok rossz esemény történt Szíriában. Hat-hét hónapja elvesztettem a nagybátyámat az elhíresült templomrobbantásban. Két lány unokatestvéremet hagyta maga után, és ez igen megviselt. Először történt, hogy az országomban egy templomot robbantottak fel. Számomra a templom az otthonom, bárhol is legyen a világon, ezért is rázott meg az egész annyira.

És nehéz az is, hogy nem lehetsz a szeretteid mellett.

Samaher: Próbálom elviselni, de nehéz, amikor az ember távol van. (Samaher hangja remeg, miközben válaszol erre a kérdésre.) Amikor épp akkoriban Olaszországba utaztam, bűntudatot éreztem, hogy Rómát látogatom, és velük ellentétben biztonságban vagyok, van mit ennem, jó a helyzetem… És akkor kaptam egy választ. Rómában a Szent Sebestyén-bazilikában jártam. Elolvastam Szent Sebestyén történetét, hogyan ölték meg. Aztán ott van Szent Péter lábnyoma, ahol a hagyomány szerint Jézus azt mondta neki, mikor vissza akart térni a földjére: „Ne menj el, azt szeretném, hogy menj Rómába, mert arra készítelek elő, hogy ott lássál majd el egy feladatot”. Így kaptam meg az üzenetemet: hogy mindaz, ami velem most történik, felkészít valamire. Odaadom magam Istennek, és hiszem, hogy ő valamit tenni fog velem. Hiszem, hogy az életem küldetése az, hogy ott legyek mindazok számára, akiknek szükségük van rá.

_{A szíriai templomrobbantás után a Szent István Bazilika előtt}

Hogy haladsz a tanulmányaiddal három félév után?

Samaher: Nagyon szerencsés voltam a gödöllői MATE egyetemmel, mert a campus, a professzorok, sőt még az csoporttársaim is, minden és mindenki remek volt. A tanulás nem volt olyan nehéz, mint otthon, főleg azért, mert Szíriában alapképzésre jártam, itt pedig mesterképzésre, ami egy kicsit lazább, mint a BSc. Jó a képzés, és magyar nyelvtanfolyamot is indítottak: ez segített elkezdeni elsajátítani a nyelvet, megismerni a kultúrát, és jó tanárokat is kaptunk. Az egyikük, Kinga Gödöllőn él, és felajánlotta, hogy egész nyáron ingyen tanít. Ő próbál segíteni. Sok kedves ember támogatott, az elején főleg a magyarok és a szíriai barátaim, akik már régebb óta itt voltak. A MATE-n összeülünk néha a többi szíriaival, éneklünk, zenélünk, és otthoni ételeket készítünk. Ők mondták nekem, hogy a magyarok egy kicsit zárkózottak, én viszont nagyon kedvesnek találtam őket. Talán azért, mert a Fokoláre közösségekben találkoztam velük, melynek tagjai világszerte különlegesek: más szemmel nézik az embereket, odamennek hozzájuk, nem csak arra várnak, hogy a másik lépjen oda.

A tanulmányaim eddig kitűnően sikerültek, jók a jegyeim, színötös vagyok, amire nem számítottam. Most kezdődik az utolsó szemeszter, a szakdolgozatomat a minőségirányítás innovációja témájában írom. Ez egy esettanulmány, amelyben a szíriai vállalatnál szerzett tapasztalataimat mutatom be arról, hogyan lehet egy vállalatot rezilienssé tenni a háború vagy a gazdasági változások közepette.

Ez egy nagyon fontos téma manapság. Clara, neked hogy megy a tanulás? Most fejezted be az első szemesztert. De korábban végeztél a vizsgákkal, mert olyan szorgalmas vagy.

Clara: Csak igyekszem lépést tartani a tanulmányaimmal. Eleinte teljesen új volt számomra ez a tanulási stílus, ráadásul majdnem hat éve nem tanultam, de a legtöbb tantárgyat nagyon élvezem, kivéve egyet, az adatelemzést. Ezt elég nagy kihívás volt megérteni, és egy adatelemzés vizsgát meg is kellett ismételnem. A többi hat tantárgyból könnyen átmentem. Szeretem az üzleti turizmust és a gasztronómia órákat is, amikor a konyhában a séffel együtt tésztát, salátákat, desszerteket és kávét készíthetünk, ez csodás volt! Nagyon örülök, hogy ebben a félévben elég korán letettem az összes vizsgát, így hosszabban pihenhetek.

Vannak itt más mianmariak is, és szereztél barátokat?

Clara: A szakomon van egy mianmari lány, nem találkozom vele gyakran, de tartjuk a kapcsolatot. Van néhány barátom Laoszból és a Dominikai Köztársaságból is. Egyszer elmentem egy Fokoláre találkozóra, amikor a fiatalok mézeskalácsot sütöttek a gen lakásban, ott találkoztam néhány gennel (szerk.: Gen –ejtsd dzsen – a Fokoláre Mozgalom fiatal tagja). Kapcsolatban vagyok egy erdélyi lánnyal, Dorkával, aki meghívott a februári gen találkozóra is, úgyhogy azt tervezem, hogy oda is elmegyek (szerk.: az interjúnk után ez a terv megvalósult).

Tudom, hogy mindketten mélyen vallásosak vagytok. Hogyan segít jelenlegi élethelyzetetekben a hitetek?

Samaher: Számomra kereszténynek lenni azt jelenti, hogy bárkivel is találkozom, Jézusról teszek tanúságot. Magyarországon sok lehetőségem nyílt mások megsegítésére. Egy évvel utánunk érkezett néhány új diák, akik senkit sem ismertek, és nem tudták, mit hogyan tegyenek. Én voltam az egyetlen a diákok chatcsoportjában, aki azt válaszolta nekik, hogy szívesen segít. Szerintem ez a kereszténység: amikor nem csak azt teszed meg, amit kell, hanem azt, amire szükség van, mint Jézusnak az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédében. Segítettem hát ezeknek az újonnan érkezett diákoknak.

_{Samaher az egyetemen a „magyar családjával”}

Odamentem hozzájuk, megtanítottam nekik, hol, hogy lehet bevásárolni, hogy lehet telefonszámot létrehozni, elvittem őket enni, bemutattam nekik Budapestet és mindent, ami itt van. És társul szegődtem melléjük. Minden alkalommal nagyon meglepődtek. Manapság nem szokás ugyanis idegeneknek segíteni, mert általában vissza kell fizetni, amit érted tettek. Amikor megkérdezték, miért teszem ezt, megmondtam nekik, hogy nem kell viszonozniuk, és hogy ők is cselekedhetnek ugyanígy, amikor másokkal találkoznak. Hiszem, hogy ez a hullám megváltoztathatja a világot, mert ha én így viselkedek egy idegennel, ő sok más emberhez eljut, és így a világ majd megváltozik.

Jó elhatározás, szép meggyőződés. Ez számodra, ahogy mondtad, a keresztény identitásod?

Samaher: Igen, a hazámban, Szíriában, a vallást általában a szüleidtől kapod, kereszténynek, muszlimnak, vagy bármi másnak születsz. A családom nem volt vallásos. A szüleim, bár megkereszteltek minket, nem járnak templomba, és nem olvassák a Bibliát. Így az életem első tizenöt évében a vallás egy rejtély maradt számomra, mert nem igazán ismertem Jézust. Mikor aztán megismertem, az életem megváltozott. Ezért hiszem, hogy mindenkinek el kell mondanom, hogy van valami csodálatos az életben: Jézus az. Ha nem találkozol Vele, nagyon nehéz életed lesz, mert Jézus nélkül az élet túl kemény. Ha ő ott van, akkor még a szenvedés közepette is öröm lehet a szívedben. Tudni fogod, hogy nincs értelmetlen fájdalom.

_{Clara és Samaher (bal oldalon) barátokkal a szegedi Élő Betlehem alkalmával}

Clara: Szüleim mindig azt tanították nekem, hogy soha ne veszítsem el a hitemet. Nagyon vallásosak voltak és aktívan részt vettek az egyházi közösségek életében, de az öcsém betegsége után még erősebb hitre leltek. Testvérem állapota kritikus volt, háromszor is az intenzív osztályon kezelték. Az orvosok nem tudták garantálni a gyógyulását, de mi úgy döntöttünk, hogy mindent megteszünk, amit csak tudunk, és hiszünk Istenben. Több kemoterápiás kezelés után az orvosok közölték velünk, hogy az állapota javult, és már nincs szüksége csontvelő-átültetésre. Igazán áldottnak és hálásnak éreztük magunkat. Azokban a nehéz időkben a családunk minden nap imádkozott, és hittünk abban, hogy Istentől kapunk erőt.

Édesapám – aki lokalizációs és vezetői projektekre specializálódott –, bár más magánszervezetektől is kapott ajánlatokat, úgy döntött, hogy az egyház szolgálatában marad. Jelenleg mianmari püspökökkel és papokkal dolgozik.

Édesanyám tanár, aki lelkes és aktív résztvevője a Fokoláre Mozgalomnak. Tanúja voltam az ő Istenbe vetett hitének és elkötelezettségének, és sokat tanultam belőle. A COVID alatt és a 2021-ben kezdődött politikai krízishelyzet után én is elkezdtem meglátni a nehézségek mellett a pozitívumokat is. Megértettem, hogy mi még mindig hozzájutunk a mindennapi kenyérhez, támogatáshoz, biztonságban élünk, míg más családok küszködnek. Szüleim mindig arra tanítottak, hogy segítsek másoknak, és ne várjak érte semmit cserébe: talán ezek a legértékesebb leckék az életre. Én így próbálok élni minden nap. Emberségemből fakadóan néha negatív gondolatok árasztanak el, de amikor ezt észreveszem, arra gondolok, amit a szüleimtől tanultam. Ha lehangolt vagy szomorú vagyok, bemegyek egy templomba, imádkozom, vagy néha egyszerűen csak ott ülök.

Amikor ideérkeztem Budapestre, nem tudtam, melyik templomban és mikor van angol nyelvű mise. Először is a hozzám közeli templomokat fedeztem fel. Számomra ez egy szép tapasztalat.

_{Clara Kyi Budapesten}

Samaher: Vasárnaponként 4-kor angol nyelvű mise van a Szent István Bazilikában. Ha megmondod nekik nekik, hogy a misére jöttél, akkor ingyen beengednek. Ma, ha szeretnél, mehetünk együtt. (Szerk.: interjúnk vasárnap egy közös ebédet követően készült. Clara pedig hagyta magát meggyőzni, hogy ne a lakása melletti magyar nyelvű 6 órási misén vegyen részt, helyette Samaherrel együtt a bazilikába mentek.)

Clara: Vicces, hogy amióta megérkeztem, végülis minden héten járok templomba, de csak magyar misékre, amit az ember az egyforma menete miatt bír csak követni.

Az utolsóelőtti kérdésem az, hogy hogy vannak most otthon a családtagjaitok, a szeretteitek?

Samaher: Valójában a családom két helyen él. Az egyik fele, a nővérem a családjával Libanonban, a másik fele, a szüleim és a bátyám egy keresztény szíriai faluban élnek. A bátyám úgy döntött, hogy a szüleimmel marad, hogy segítsen nekik, és nekünk támogatnunk kell őt, mert egy egész életre a faluban maradni nagy áldozat a részéről. Az anyagi helyzetük miatt, így, ha akarná sem teheti meg, hogy megházasodjon, mégis úgy döntött, hogy a szüleinkkel marad, hogy segítsen nekik, mert ők egyre csak öregszenek. Hazánkban 60 év felett az emberek nem tudnak már egyedül élni. Gyorsabban öregszenek és betegszenek meg, mint más országokban, mert egész életükben háborúban éltek. Itt láttam 70-80 éves embereket, akik egészségesebbek, mint az 50-60 éves szüleim, akik túlhajszolták magukat.

A bátyám egyébként méheket tenyészt, mézet készít.

Ó, ez egy szép foglalkozás.

Samaher: Igen, szép, de nem túl jövedelmező, és most a változások miatt még rosszabb a helyzet. Végre van áramellátás, de túl drága. Sok anyagi támogatásra van szükségük. Nekik az a meggyőződésük, hogy én leszek az, aki megmenti majd őket, akiben a leginkább megbíznak. Én vagyok a legfiatalabb a családban, de látják az Istenbe vetett erős hitem. Amit egyébként mindig megpróbáltam átadni nekik, mert aki hisz, megérti, mi a fontos az életben, és ez nem a pénz. Jézus az, aki igazán számít az életben!

_{Hármasban az interjú előtt}

És mik a terveid a jövőre?

Samaher: Valójában egy kicsit tanácstalan vagyok, nem tudom, pontosan mit szeretnék. Nem tudom, hogy meg akarok-e házasodni és családot alapítani, vagy örökké Istennek akarok szolgálni. Az biztos, hogy most nem szeretnék Szíriába visszamenni. Úgy érzem, még nem vagyok kész arra, hogy visszatérjek, több időre van szükségem. Mert immár tudom, milyen háború nélkül élni. Nagyon jó, sok lehetősége van az embernek, és ha valaki többet lát, többet tanulhat és hatékonyabb lehet.

Még így is, idegenként, itt Európában?

Samaher: Sehol sem érzem magam idegennek. Találtam egy egyházi közösséget, nem vagyok idegen. Ez az Atyám háza, nem érzem magam idegennek sehol a világon.

Clara, és a te családod, hogy vannak most? Ha jól tudom, az öcséd már szinte teljesen felépült.

Clara: Jelenleg biztonságban vannak és egészségesek. A testvérem is jól van, és jók lettek a legutóbbi leletei is, úgyhogy megkönnyebbültem. Az öcsém a középiskola utolsó évét végzi, és utána Olaszországban szeretne továbbtanulni. A nővérem, aki jelenleg Thaiföldön dolgozik részmunkaidőben, szintén Olaszországban szeretne mesterképzésre járni, hogy az öcsém mellett lehessen. Anyukám pedig azt szeretné, ha együtt lennénk, vagy legalábbis közel egymáshoz.
A magyarországi tanulmányaim négy évig fognak tartani. Jelenleg néha aggódom a családom biztonságáért Mianmarban. Őszintén szólva, mostanában emiatt nem is alszom jól. Annak ellenére, hogy a városközpontban laknak, bármi megtörténhet, a helyzet egyre rosszabb. Nap, mint nap fegyveresek járőröznek a városban katonai gépjárművekkel, és felveszik a fiatal fiúkat, akiket meglátnak, akár 14-15 éveseket. Ha a családjuk vissza akarja kapni őket, meg kell vesztegetniük a katonákat. Ezért aggódom az öcsémért, aki hamarosan betölti a 18. életévét, és a családom biztonságáért is.

_{2025 novemberben Clarát meglátogatták a szülei Budapesten}

De ahhoz is nagy bátorság kellett, amit megléptél: mindig fontos volt neked, hogy ne legyél teher a családodnak. Talán nehezebb volt idejönnöd, mintha otthon maradtál volna, de jól tetted.

Nem erről van szó, nem vagyok bátor. Csak nehezemre esik pénzt elfogadni tőlük, főleg azok után, amin keresztül mentek.

Van valami üzenet, amit mindenképpen el akartok mondani az olvasóinknak?

Clara: Minden olvasónak üzenem: ha biztonságban vagytok, ha még közeletekben vannak a szeretteitek, ha még mindig van lehetőségetek tanulni és fejlődni, legyetek hálásak mindezért. Még ha küszködtök is, rossz passzban vagytok, vagy reménytelenség önt el, ne feledjétek, hogy szabad szomorúnak lenni, és hagyni a felemás érzéseket a szívetekben kavarogni. Legyetek kedvesek magatokhoz! Ha segítségre van szükségetek, kérjetek segítséget másoktól! Meg fogjátok tapasztalni, hogy milyen szeretetteljesek és kedvesek az emberek a világon. Jönnek nehéz idők, de nem tartanak örökké. Minden jót kívánok mindnyájatoknak! Köszönöm!

Samaher: Csak egy kis gondolat: idegennek lenni azt jelenti, hogy az ember távol van az otthonától, de ha jól választod meg otthonodat, akkor már nem fogod magad idegennek érezni. Ha otthonodul a mennyországot választod Jézussal vagy az egyházat, akkor nem fogod magad kívülállónak érezni, bárhová is mész a földön. Úgy fogod érezni, hogy minden más emberi lényhez tartozol, mert ő is Jézust hordozza magában. Tehát, ha Jézus benned van, és más is Jézust hordozza magában, akkor amikor egy valakivel találkozol, a másik feleddel találkozol. Így pedig nem fogod magad egyedül érezni, idegennek érezni sehol sem e világon. És amikor lehetőséged nyílik segíteni vagy kezet nyújtani valakinek, akinek szüksége van rá, emlékezz arra, amit Jézus mondott: ’amikor szomjas voltam, amikor éhes voltam, amikor szükségem volt valamire, és te velem voltál’… ’mert amit a legkisebb testvéreimnek tettél, azt Nekem tetted.’ Ő emlékezni fog mindenre, amit Érte tettünk, és ez az, ami számít az életben.

Köszönöm, köszönöm! Ó, Istenem, a tapasztalataitok olyan gyönyörűek és jelentősek! Minden, amit elmondtatok, számomra bizonyság a keresztény életről.