Öt kihívás – öt válasz az ökológiai krízisre

Egyre több szervezet próbál a fenntarthatósággal kapcsolatos irányelveket és jó gyakorlatokat bevezetni. Az egyházi mozgalmak sem képeznek kivételt ez alól, az „ökológiai megtérés” a Fokoláre mozgalom által a 2021. évi közgyűlésen kitűzött célok egyike. Erre az igényre válaszul született meg a mozgalomban az EcoPlan program. E cikkben nem csak saját, hanem az EcoOne Magyarországi Munkacsoportjának gondolataiból kínálunk ízelítőt.

Az ökológiai krízis, amelynek ma tanúi vagyunk, nemcsak a fizikai, biológiai „világra” vonatkozik, hanem az egész emberlétünket érinti, lelkünket és pszichénket is beleértve.

Ez a krízis (is) a bensőnkig hatol, a szívünkben halljuk a kérdéseit. És nem csak egyénileg szólít meg, hanem közösségeinket is döntésekre hívja.

A II. vatikáni zsinat Gaudium et Spes lelkipásztori konstitúciójának első mondata jól kifejezi, hogyan viszonyul a katolikus egyház a kortárs világhoz általában: „Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra ne találna szívükben” (GS 1). Az egyház küldetése az, hogy krisztusi, irgalmas szeretettel törődjön az emberek örömeivel és gondjaival, és hozzájáruljon az adott kor aktuális kérdéseinek, problémáinak megoldásához. Ebbe a gondolatmenetbe illeszkednek az egyház szociális enciklikái, az egyház társadalmi tanítása és tevékenysége is, illetve a környezeti kérdés területén végzett munkássága.

Az egyházi oldalról nemcsak a Laudato si’ enciklika tanúsítja, hogy fontos az ökológiai megtérés a keresztények számára. Az egyház társadalmi tanításának részeként számos korábbi dokumentum és pápai nyilatkozat látott napvilágot a ’60-as évek óta. A többi keresztény egyházban is jelen van a téma világszinten és a helyi egyházakban. Kiemelkedő Bartholomaiosz pátriárka szerepvállalása, csak hogy egyet említsünk.

Különféle szerzetesrendek és egyházi mozgalmak is aktívak a fenntarthatóság terén.  A Fokoláre alapítója, Chiara Lubich ráérzett a természeti környezet fontosságára és értékére:

„Ahogyan az embernek élnie kell, és nem lehet halott, hogy életszentségén dolgozhasson, úgy a bolygónak is élnie kell, hogy otthont tudjon adni az emberiségnek. (…) Bolygónk létfontosságú az élet létezéséhez. Ezért az egészséges ökológia a béke alapja. Csak akkor tudjuk építeni a békét és testvériséget, ha a bolygónk létezik”. Maga is szerette a természetet, szeretett kirándulni, lelki elmélyülésre is szívesen választotta első társaival a költői szépségű Dolomitokat.

Chiara mélyen megértette, hogy a kapcsolatok fontossága bele van írva a kozmosz hatalmas távlataiba éppúgy, mint a természet kicsiny élőlényeibe, melyek sokmindent felfednek nekünk az életről.

„Vegyünk példát a növényekről. A földből csak vizet és tápanyagokat, a számukra szükséges dolgokat szívnak fel, semmi többet.

… Tehát mindannyiunknak csak a számára szükséges dolgokat kell birtokolnia és minden mást tovább kell adnia és megosztania a többiekkel.”

Az környezeti kérdés és a béke összefüggését számos egyházi^[1] és tudományos fórum alátámasztja, és nem lehet eléggé hangsúlyozni a téma aktualitását, elég az elsivatagosodás miatt vándorló és menekülő emberekre gondolnunk.

_{Milyen út vezet ki az ökológiai krízisből?}

De vajon melyek a környezetvédelem mai „nagy” és elgondolkodtató kérdései, és hogyan járulhat hozzá a válaszadáshoz az egyház?

Első megközelítésben a következő kihívásokat állítja elénk a mai ökológiai krízis:

1. Meg lehet-e változtatni a szemléletmódunkat és ha igen, hogyan?

A szemléletváltásról a görög eredetű metanoia (μετανοια) szó juthat eszünkbe, melynek szó szerinti jelentése a gondolkodásmód megváltoztatása, az újszövetségi Szentírásban pedig megtérésnek szoktuk fordítani, és ez a kereszténység kétezer éves tapasztalata is.

Az ökológiai megtérés nem egy külön fordulatot kíván, hanem része hívő megtérésünknek: Jézussal való találkozásunk „mai” következménye.

Ferenc pápa így magyarázza ezt az összefüggést: „Annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja.” (LS 217)

Ökológiai szemléletváltásunk életünk legkülönbözőbb területein valósulhat meg: a munkában vagy a kikapcsolódásban, az együttműködésekben vagy a tanulásban, a kommunikációnkban vagy az imaéletünkben. Az EcoPlan program is ebből indul ki.

És hogy létezik-e ökológiai megtérés közösségi szinten? Ha a megtérést stabil hatású attitűdváltoztatásként értelmezzük, akkor megállapíthatjuk, hogy igenis, létezik, amennyiben a közösségben kialakított és megélt szokásainkra, a kölcsönösségből megszülető közös „akarat” kialakítására vonatkozik, amely elismeri és támogatja a változás szükségességét.

2. Hogyan tudunk megvalósítani egy „élhető” önkorlátozást?

A világi környezetvédelem sokszor aggódik amiatt, hogy hogyan lehet az embereket önkorlátozásra rávenni a „vedd meg, használd, dob el” kultúrájának korában, ahol minden a „jogod van hozzá, szerezd meg, ne mondj le róla” elvét sugallja a fogyasztónak. Ha keresztényként erre a kérdésre keressük a választ, eszünkbe juthat a böjt és a mértékletesség gyakorlása. „A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító. Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg. Valójában azok élveznek és élnek meg jobban minden pillanatot, akik felhagytak azzal, hogy innen-onnan csipegessenek, hogy mindig olyasmit keressenek, amijük nincs.” (LS 223)

_{A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító!}

Amikor lemondunk valamiről a böjtben, odaajándékozzuk azt a dolgot Istennek, majd felfedezzük annak az értékét, amink van és a legegyszerűbb dolognak is örülni tudunk. Az Advent időszakában és a Nagyböjtben, de azokon kívül, mindennapi gyakorlatunkba építve is gyakorolhatjuk a mértéktartás kisebb-nagyobb lépéseit, melyek hozzájárulnak a szegények és a föld kiáltására adott válaszhoz.

Az egyház ősi böjti időszakai azt is felismertetik velünk, hogy a mértékletesség közösségi életünkben lehet közös cél és rendező elv.  Például gondolhatunk egy-egy közösségi beruházás eldöntésére, épületeink szigetelésére, a hétköznapokban pedig a víz- és energiatakarékosságra, az étkezési szokásainkra és a háztartási hulladékkezelésünkre. Karácsonyra készülve (is) tegyünk különbséget a szükséges és lehetséges (felkínálkozó) fogyasztás/vásárlás között, gondoljuk át felelősen, hogyan csomagolunk!

3. A „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” követelményét hogyan tudja érvényesíteni a saját életében egy átlagember?

A keresztény tapasztalatból ahhoz is meríthetünk, hogy a globális elvek gyakorlati megvalósítására találjunk utakat. Isten igéi, az egyház hagyományai egyetemesek és természetfeletti szintűek, azonban itt és most valósítjuk meg őket, sőt a konkrét megtestesülés nélkül elszálló szavak maradnak. Ez a környezeti kérdést tekintve égetően fontos: egyénileg és közösségi szinten is konkrét és helyi cselekvésre van szükség.

Bár a hétköznapi ember nem feltétlenül látja át a globális folyamatokat, mégis lehetséges, hogy – a bizalom fontos lépésén keresztül – saját életében azoknak megfelelően cselekedjen.

Igen fontosak a közösségi jó gyakorlatok, például a javak megosztása, köröztetése a közösségeinkben. Ennek többféle formája lehetséges, on-line módon, hírlevelekkel, stb. A javaink megosztásának gyakorlata közösségeinkben a testvéri szeretetből fakad, újrahasználat és a rászorulók segítése is egyben.

4. Mit tehetünk az emberléptékű, szolidáris helyi közösségi hálózatok megvalósításáért?

A környezeti kérdés aktuális kihívásaira sok környezetvédő és ökológus szerint a helyi közösségeinkben tudunk leghatékonyabban válaszolni. Az egyházi közösségek, pl. plébániák, helyi egyházi csoportok már létükből fakadóan „emberléptékű szolidáris helyi közösségi hálózatok” (lehetnek). Már azzal is sokat tehetnek a környezetért és a szegényekért, ha tudatosan, elkötelezetten, állhatatosan valósítják meg kölcsönösségen alapuló közösségi életüket.

Valamint a nyitottság és az együttműködések keresése kell jellemezze őket, mert így alakíthatnak, alakíthatunk ki hálózatokat, így oszthatjuk meg jó gyakorlatainkat, és segíthetjük részvételünkkel akár aktuális társadalmi kérdések megoldását is.

_{Tudatosan is tehetünk a szomszédunkban megbúvó szegényekért!}

5. Van-e még remény, meg tud-e menekülni az emberiség a saját maga okozta krízisből?

Ha halljuk a földünk állapotára vonatkozó helyzetjelentéseket, akár aggodalom vagy félelem is úrrá lehet rajtunk, ami elveheti kedvünket az új ötletektől, konkrét cselekvéstől. Ha viszont hitünkből kifolyólag megtanultuk és gyakoroljuk istengyermeki lelkülettel szemlélni életünk és a világ eseményeit, és hálásak tudunk lenni a gondviselő Atya szeretetéért. Akkor a megváltásba vetett hitből kiindulva táplálhatjuk a reményt önmagunkban és másokban is, életünk bármilyen aggasztó helyzetében; „…mivel tudjuk, hogy a dolgokon lehet változtatni” (LS 13) – szeretné erősen a lelkünkre kötni Ferenc pápa. Ez a mi hívő reményünket táplálja, de ha meggyőző módon, örömmel megéljük, akkor segíthetünk vele többi, olykor elbizonytalanodó, szorongó embertársunknak is. A Laudato si’ enciklika egyik zárógondolata is erre világít rá:

„E világ szívében továbbra is jelen van az élet Ura, aki nagyon szeret minket. Ő nem hagy el bennünket,

… nem hagy magunkra, mert végérvényesen eggyé vált földünkkel, és szeretete mindig segít, hogy új utakat találjunk.” (LS 245)

Az adventi időszak alkalmas arra is, hogy felfedezzük, hogy az egész teremtett világ velünk együtt várja Krisztus eljövetelét. Reményteli várakozással és Isten gondviselésében bízva éljük meg hétköznapjainkat, de azzal a felelősséggel is, hogy minden kis tettünk számít a fenntarthatósággal kapcsolatban, és minden tettünknek értéke van: az egész emberiséggel és a teremtett világgal való testvériségünk kifejezése. Adventi elhatározásainkba beépíthetjük a „zöld böjtöt”, az imát, a szegények konkrét megsegítését. Isten szeretete fogja megsokszorozni azt a keveset, amit tettünk.

^{[1] Szent II. JÁNOS PÁL PÁPA üzenete a BÉKE VILÁGNAPJA alkalmából, 1990. január 1.}