Néha együtt utaznak velünk az angyalok

Pozsonyban, egy hideg téli reggelen a buszmegállóban várakoztam. A szemben lévő temető főkapuján egy hajlott hátú idős néni jött ki: lassan járt, botra támaszkodva ment a zebrához. Az autók egymás után hajtottak el mellette. Egy kis idő elteltével egy autó megállt, és kivárta, míg a néni lassan átment a zebrán. Ő hálás tekintettel fordult az autó vezetője felé, aki átengedte.

Elémentem, hogy segítsek neki fellépni a járdára. Forrt bennem a harag azok iránt, akik nem álltak meg a zebra előtt. A néni, miközben a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsem, még mindig a távolodó autót nézte. Aztán, szavakkal nehezen visszaadható mosollyal az ajkán, azt kérdezte tőlem:

– Ugye, milyen sok jó ember van a világon?

Amikor megérkezett a 61-es busz, segítettem neki felszállni.

Körbenéztem: az utasok arca mind zárkózottságot tükrözött. Olyan érzésem volt, mintha az idős hölgy személyében egy kincset szállított volna a busz – csak épp senki nem tudott róla. Ránéztem: döbbenetet hagyott bennem az imént tőle kapott lecke. Nem azzal törődött, aki nem állt meg, csak azt az egy autót látta, amelyik átengedte a zebrán. Nem látott mást. Odafordultam hozzá:

– Mennyire más lenne a világ, ha csak a jót látnánk meg benne.

Erre egy közelben ülő úr is bekapcsolódott a párbeszédbe:

– Akkor bizony felkopna az álla a híradósoknak és a bulvárlapoknak. A politikáról nem is beszélve. Minden hatalom a gyűlöleten alapszik. A rosszindulat tartja egyensúlyban a világot. Egyre több a gyűlölet. Én most épp a rendőrségre megyek, hogy feljelentsem a szomszédomat, akinek a dáridói miatt nem tudunk éjszaka aludni. Megmérgezi az életünket, úgyhogy nincs más választásom, én is feldúlom az ő életét. Most majd megüti a bokáját!.

Az idős hölgy anyai megértéssel nézett rá, aztán elkomolyodott:

– Volt egy fiam, aki talán épp olyan életet élt, mint az ön szomszédja. Harminchárom évesen halt meg túladagolásban. Minden reggel eljövök hozzá a temetőbe. Amikor a sírjánál vagyok, visszagondolok a babakorára, amikor még a bölcsőben ringattam: kicsi volt és védtelen, teljesen az én gondoskodásomra szorult. Most már nem fáj neki semmi, mégis olyan érzésem van, mintha azt kérné, hogy oltalmazzam és védjem meg őt. Ezt az egyet tudom megtenni. Ő az egyetlen gyermekem. A férjemmel keményen dolgoztunk, hogy jobb életet biztosítsunk neki, mint ami nekünk megadatott. És boldogtalanabb volt nálunk. Rossz barátok közé keveredett. Amilyen jó és tiszta gyermek volt, olyan gyorsan belecsúszott a bajba. Éveken át azt sem tudtuk, hogy hol van. Egy régi barátjától tudtuk meg, hogy a város szélén él, hajléktalanként. A férjem felkutatta, és rátalált. Felismerhetetlen volt. Idősebbnek nézett ki, mint az édesapja. Elfogadta a gondoskodásunkat. Kórházban is ápolták, olyan volt ott, mint egy sebesült állat. Alig beszélt – pedig korábban általában ő volt a társaság középpontja.

Egy nap azt mondta nekem: „Nincs rosszabb egy olyan embernél, aki haszontalannak érzi magát. A feleslegesség az egyik legfojtogatóbb érzés”. Nem volt szükség rá, hogy rámutassak: nekünk ő rendkívül fontos. Mintha kialudt volna benne a fény.

Amikor kiengedték a kórházból, eltűnt. Egy szó nélkül, ugyanúgy, mint évekkel korábban. A férjemnek bánatában megszakadt a szíve, meghalt. Én még reménykedtem.

Amikor felkerestek a hírrel, hogy halva találták, kihunyt bennem a remény. Ki tudja, mióta halott volt már. Meg se mutatták a holttestét. A kabátjában találtak néhány sort, az ő kézírásával, talán cigarettásdobozra vagy valamilyen drog csomagolópapírjára ez volt írva: „Az élet soha nem tartja be az ígéreteit. Ha léteznél, igazságot tennél. A gonosznak végtelen hatalma van. Ha lennél, arra kérnélek, teremts újjá!”

Szegény gyermekem, mekkora fájdalmakat élhetett át! Nem volt elég a mi szeretetünk, hogy ezeket elviselje! Megnyílt előttem a kétségbeeséshez vezető út, vagy… vagy választhattam az életet. Iránta való szeretetből elkezdtem másokért élni. Ez segített, hogy újjászülessek, és újjászülessen bennem a fiam is. Valami módon olyan volt ez, mintha Istentől azt a feladatot kaptam volna, hogy olyan nagy szeretettel szeressek, ami korábban nem volt meg bennem.

Biztos, hogy ez hit nélkül nem sikerült volna. A hitnek olyan erőforrásai vannak, amik a legváratlanabb pillanatokban mutatkoznak meg. Most bennem dobog a fiam szíve is.

A mellette ülő úr, magas termete ellenére, egyszerre kicsinek és bizonytalannak nézett ki. Mint aki irányt vesztett. Aztán, szinte dadogva, megkérdezte, mit tehet a néniért. Ő pedig, mintha már várta volna a kérdést, gyorsan felelte:

– A szomszédja lehetne épp a fia is, aki újjá akar születni!.

Csak a motor zaja hallatszott. Amikor az idős hölgy felállt, és az ajtó felé indult, az úr is felállt és odakísérte. Mindketten elköszöntek tőlem, aztán együtt leszálltak. Nem ott volt a rendőrség épülete, ahol az úr a feljelentést készült megtenni. Miközben távolodtunk a busszal, még láttam, hogy a néni belekarolt a férfiba.

A karácsony hangulata belengte a várost, átölelte a buszt, az autókat, az embereket.

„Ugye, milyen sok jó ember van a világon?”, visszhangzott bennem egy botra támaszkodó törékeny nő halk hangja. Körbenéztem. A kabátjukba burkolózott, magukba zárt embereket esendőnek és védtelennek láttam. Meghatottság fogott el. Olyan volt, mintha minden kihunyt tekintet így könyörgött volna: „Segíts újjászületnem, gondoskodj rólam úgy, ahogy az anyukám tenné!”.