A rózsafüzér ereje az életemben

A könnycseppen átszűrődő pislákoló gyertyafényben és a bensőséges ima által otthonra lelő szív csendjében élhet bennünk a zsoltáros igéje: „Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem” (Zsolt. 42,2). Isten úr minden nehézségünk felett, ezért bátor szívvel fogadhatunk mindent, amit megenged az életünkben, sőt hálát is adhatunk értük annak tudatában, hogy ezekben Jézus maga szeretne megdicsőülni.

A bátai Szent Vér kegyhelynél jártam és ott láttam egy fiatal párt, ahogy elmélyülten imádkoztak a padsorban, egészen elöl. Nagy öröm volt látni azt a mélységet, és alázatot, amellyel a szentségimádás közben fogadhatták az Úr bensőséges érintéseit a szívükben. A későbbi mise után szóba is elegyedtem velük, ahol a Pio atyához intézett kilencedük történetét osztották meg velem. A hölgy nagyon fiatalon már teherbe esett, de nem maradt meg a babája.

Több mint húsz évre rá a Pio atya-kilenced után végre megfogant Szilárdka, így tavaly megszülethetett az első gyermekük. Előtte egy évig minden hétvégén elzarándokoltak Bátára, ahol szentségimádás közben imádkoztak Jézushoz az új életért. Szívükben örömmel, előre hálásak voltak Isten jóságáért. A korábbi zaklatott, kétségek által gyötört lelkiállapotukból megnyugodva egészen feloldódtak a rózsafüzér csendes vizekre terelő titkaiban.

Végig megmagyarázhatatlan békesség töltött el őket hallgatva, és magam is visszaemlékeztem életemben a Szűzanya által beköszöntő csodákra.

Az első rózsafüzéremet még első osztályos koromban kaptam Verona nővértől. Az akkor már meglehetősen idős hölgy egészen közel hajolt hozzám, kissé vissza is hőköltem. Ám a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek Társulatának tagja derűs tekintettel simította végig a fejemet, és azt mondta, hogy engem nagyon szeret a Szűzanya, és egész életemben a pártfogoltja leszek.

Rosszcsont lurkóként ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni, de azt irtó menőnek tartottam, hogy a tárgy a sötétben is képes volt világítani. Mindig forgattam, morzsoltam, sokszor csak egyszerűen velem volt.  Egy idő után, bármilyen furán is hangzik, elkezdett hatni a lelkemre, és a magatartásomban is drasztikus változások következtek be. Amikor épp elkezdtem rendszeresen imádkozni, hirtelen hatalmas fájdalmak és szenvedések érkeztek az életembe, állandó és kétségbeesett rohanás, értetlenség vett körül. Hamarosan már kezdtem elveszteni a kapcsolatot a külvilággal, csak a Szűzanyához tudtam imádkozni. Agydaganat alakult ki nálam.

A következő élményem, hogy hosszú tortúra után ott fekszem egy pécsi klinikán, ahol az életmentő műtétemet várom. Teljesen tehetetlennek, kiszolgáltatottnak és gyengének éreztem magam. Azt álmodtam, hogy az elhagyatottságban, égből induló lépcsőn a Szűzanya közelít szemből, és hoz nekem egy szívet, benne tövisekkel megkapaszkodó rózsákkal, amelyek egy vakítóan világító rózsafüzért fognak közre. Egyetlen haldokló beteg volt a kórteremben, egy hölgy. Bár ő is igen erőtlennek tűnt, odajött hozzám, és elkezdett mesélni egy történetet Szent Miklósról. Mielőtt elaludtam, még láttam, hogy épp rajzol valamit, és meglepetésemre a papíron is a rózsákkal körülfont szívet láttam, benne a kedves tárggyal.

A végül sikeres műtétem előtt átéltem, hogy mennyire boldog lehetnék ezzel a szívvel, Szent Miklós tetteit követve. A hölgy után később hiába érdeklődtem, már aznap meghalt.

Az intenzív osztályon egy mindig derűs nővér felkapott az ölébe, és az ablakhoz vitt. A várost és a Mecsek fölött lenyugvó napot szemléltem, amely annyira szép volt, hogy sírva fakadtam. Úgy éreztem, hogy a Szűzanya felépülésem során is végig velem volt. A küzdelmeimben, ahol újra megtanulhattam járni, beszélni, majd hosszú évek munkájával annyira koordinált lett a mozgásom, hogy mára csak képzett neurológusnak tűnik fel a differencia. Az életem azóta sem lett sokkal könnyebb: lelassult. A tanulmányaimban és a munkaerőpiacon is állandó keresztként élem meg ennek a hátrányát, de segítségemre van a Szentlélek állandó jelenléte és munkája bennem, körülöttem.

A betegségem után jó néhány évvel, már egyetemistaként, egy bátor hittanos társam kezdeményezésére többen együtt eljártunk a geriátriára. Itt haldokló emberek kezét fogva mondhattam a fájdalmas olvasót. Időtlennek tűnő pillanatok, gyakran hangtalanul töltött órák. Egy gesztus, néhol kézszorítás, vagy pusztán a tekintetekben megvilágló öröm: éreztem a Szentlélek munkáját és jelenlétét az ima alatt. Többen megnyíltak, megosztották velem életük eseményeit – beszéltek már rég külföldre távozott családjukról, életük egykori örömteli perceiről vagy épp az elrendezetlen dolgaikról. Néhány kérdés után gyakran saját maguk jutottak el a nyomasztó kötelékek eredőihez, és megnyugvást szemlélhettem a tekintetükben.

Hasonló élményt jelentett a gyermekklinikán tartósan ott gyógyuló kisemberek meglátogatása: mindig szuggesztíven igyekeztem köszönteni őket. Rendre egy kis meglepetéssel érkeztem, ezt már várták is, és izgatottan kérdezték, mit hoztam nekik. A továbbiakban egy-egy mese felolvasásával, közösen szőtt abszurd történetekkel és hatalmas nevetésekkel telt az idő, sőt repült. Egykori önmagamat láthattam bennük, és éreztem az égi pártfogást is. Egyszer egy atya feladta a betegek kenetét egy 8 éves kissrácnak, én elimádkoztam a fiatal káplánnal a rózsafüzért, és azt utána odatettem a fiúcska mellé. Amúgy is mindig ezt vizslatta, amikor nálam volt. Csodával határos módon gyógyult meg napokkal később, ma pedig már ő maga is egyetemista lett, közben pedig egy nagy nemzetközi vállalatnál kezdett el dolgozni.

Jelenleg három rózsafüzérem van. A kettő gyermekkoriból egyet – amelyik sötétben világított – otthagytam a betegágyon. Van egy fából készült, kicsit egyszerűbb, amely a hitem és az emberekhez fűződő szolgálatom alapvetéseire emlékeztet egyetemista koromból. A harmadik pedig szentéletű nagymamámé, aki egy hosszú életnyi bölcsességet, élettörténetet hagyományozott rám. Ő adta tovább nekem nagybátyja, néhai Szentmihályi Ferenc bácsalmási plébános kedvenc rózsafüzérét.

A szentolvasó számomra a szenvedő, elhalkuló lélek imafegyelmében égő tűz és az új hajtásokat hozó segély. Az örvendetes, fájdalmas, dicsőséges és fényességes titkok által élem át létezésem meghatározó misztériumait, valamint a Szűzanya pártfogásába vetett – továbbra is töretlen – hitet. A hitet, amely a kudarcok, fájdalmas élmények, veszteségek után is tovább tud terebélyesedni a „mégis öröm” végtelen horizontjában.