A szomszédainkat nem mi választjuk meg. Előfordul, hogy éppen egy fura alak, de azért megpróbáljuk szeretni a magunk módján, aminek ő persze örül, a maga módján, ami néha bizony inkább terhes. Mit tegyünk? Hogyan szeressük tovább? ...
Aki pedig megalázza magát…
Mi lenne, ha nem magamra, hanem a körülöttem lévőkre figyelnék? Mi lenne, ha eldönteném, hogy mindenkiről csak jót feltételezek? Mi lenne, ha egyszerűen csak udvarias lennék, és a másik embert nem csak az ajtónál vagy a padsoroknál engedném előre, hanem a gondolataimban is?
„Aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.” (Lk 14, 11)
Októberben ezt az igét próbáltuk elmélyíteni és megélni.
Szombaton egy meghívásra a Prohászka templomban voltam esti misén. Barátságos, közvetlen hangulatú szertartás, nem nézői, hanem résztvevői vagyunk. Áldozásnál Tamás atya felé indulok, már vagy egy éve találkoztunk. Legalább húsz ember sorakozik előtte, a lelkipásztori munkatársnál meg csak hárman állnak. Mielőtt beállnék valamelyik sorba, eszembe jut, hogy mégiscsak „Kiért is vagyok itt?”. Persze, a padban is Vele ültem, de most másképp találkozunk.
Örülök, hogy Katánál áldozhattam. Nem kaptam kevesebbet a Mindennél. Próbálok néhány üdvözlő szót mondani, ha már ilyen illusztris vendégem van, aztán azt tervezem, hogy hallgatom Őt. Később vettem csak észre, hogy a figyelmem hamar elvonta valami, nem is egy dolog. Az oszlopok, az ima, az oltár, a visszhang, az előttem ülő, a szobrok, az egyhelyben ülés, a mozdulatok…
– Látod, Uram! Ez van. Ismersz. – nézek a szemébe. Nem tűnik úgy, hogy bosszankodna, vagy ítélkezne szétszórtságom miatt. Szóval, ki az alázatos?
Valami kis ajándékkal benéztem egy barátunkhoz, mert már régóta nem voltak templomban. Csak nem betegek?
– Jól vagyunk, hál’ Istennek! – mondják. – A vejünk mondta, hogy csak igeliturgia lesz, ezért hagytuk ki, a másik templomba meg a tömeg miatt nem akartunk menni.
Eszembe jutott az életige és mosolyogva beszélgettem tovább velük. Ő nem tudta, hogy mind a két „csak-igeliturgiát” éppen én tartottam.
Szombaton együtt takarítottunk, feleségem, Katica a konyhát rendezte és mosta fel, én a szobában porszívóztam. Aztán mentem ebédelni. Halászlevet melegítettem. Katica megkért, hogy nagyon vigyázzak, el ne csöppentsem, mert nehéz feltakarítani, az illata meg igen tartós. Ahogy öntöttem a tányérba, az edény kicsúszott az ujjaim közül, utána kaptam, erre az megpördült, és…
Katica akkor jött ki a szobából, amikor törültem az asztalt és mostam a padlót. A székek ülőpárnáit és a pulóveremet már ő tette bele a mosógépbe. Szívesen tüntettem volna el egyedül a nyomokat… Már felkészültem, hogy nem magyarázom meg azt, hogy miért nem tehetek róla, de nem volt rá szükség. Meg se jegyezte, hogy „ettől tartott”… Csak megölelt.
Latolgattam magamban, hogy felhívom a karanténban lévő ismerőseimet. Biztos, hogy alkalmas most? Tudok egyáltalán valamit mondani? Talán össze kellene kötni más témával, valami konkrétummal a hívást – keringtek bennem a gondolatok. Katica mit sem tudott erről, amikor utazás közben elmondott egy történetet: felhívta valaki, és az udvariassági „hogy vagy” után meg sem állva rátért a „tárgyra”.
– Mi lenne – gondoltam –, ha nem haboznék? Felhívnám a barátaimat úgy, hogy a beszélgetés egyetlen „tárgya” a „hogy vagy” lenne?
Így tettem. Azt éreztem beszélgetés közben és utána, hogy szabad vagyok!
Tegnap délután ballagtam haza a munkahelyemről. A széles járdán fehérszőrű ápolt kutyus áll velem szemben. A gazdája (nem is parancsolva) mondja neki, hogy „itt várj meg”! A hölgy visszamegy vagy húsz métert, kidob valamit a szemetesbe, és jön. A kutyus, még a padon lévő szatyrok iránti kíváncsiságát is legyőzve, nem mozdul, amíg a gazdi oda nem ér. Gratulálok a hölgynek, hogy milyen szófogadó kutyája van. Büszkén ismeri el: „Én neveltem”.
Ma reggel idősebb férfi nagy farkaskutyát vezet pórázon ugyanott. Ösztönösen félrehúzódok az útjukból. Gimnazista-féle diáklány ér melléjük. – Megsimogathatom? – kérdezi. A beleegyező bólintás után, végigsimítja a kutyát, és már ott sincs.
Ilyen könnyeden is ki lehet fejezni valamit?
Reklamálnom kell egyik beszállítómnál több ok miatt. Körültekintő, fényképes, számlás, részletes leírás után félmondatos, kitérő, vagy inkább elutasító válaszokat kapok sorozatban. Munkatársammal eldöntjük, hogy mi azért mégis megmaradunk a saját hangnemünknél, és nem a stílusra válaszolunk. A következő levél is rövid, de ez nem baj, mert már arról szól, hogy miként oldjuk meg a problémát még ezen a héten.
Kulcsmásolónál voltam. Az autósboltos, akitől a nyerskulcsot vettem, és mások is mondták, hogy menjek „a Herman Bettihez”, ő megoldja. Először jártam itt. Tényleg gyorsan elkészült, udvariasan érdeklődtek, hogy hogyan használom, segítettek kitalálni, hogy mi lesz az éppen elegendő és a legolcsóbb megoldás, és szívesen írták a számlát is. Távozóban – gondoltam – azért nem hagyom ki, hogy el ne mondjam:
– Tudja, hogy magának milyen becsülete van a városban? Amikor az ismerőseim között érdeklődtem, többen is lelkesen ajánlották Önt. Úgy jöttem ide, hogy kíváncsi voltam, ki lehet az „a Herman Betti”, akiről ennyi ismerősömnek jó véleménye van?
Amikor elköszöntem kollégájától és tőle, a kulcs árán kívül az öröm is ott maradt az üzletben. Ezt láttam rajtuk.
Találkozásaink súlyát mi adjuk meg azzal, hogy mennyire vagyunk szeretet, mennyire mi vagyunk ott.
Ahogy elolvasom a fent leírt mondatot, olyan általános, hogy talán kár is leírni…
De most jöttem haza a szemben lakó szomszédunktól. Két órával ezelőtt meghalt.
A szomszédok, barátok, rokonok mind sorolták (én is!), hogy az elmúlt pár napban hogyan találkoztunk vele, mit segítettünk neki. Minden apró dolog hirtelen nagy jelentőséget kapott.
Mégiscsak leírom: A szeretetet adja meg a találkozások súlyát!
-
-
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Fotó: unsplash.com