Amit áldozatnak hittem, ajándékká vált

Olvasási idő: 2 perc

Marianna fokolarina, elkötelezett a Fokoláre Mozgalomban és a szegedi női fokolár tagja. Eredeti szakmája óvónő, és sokáig szenvedéllyel dolgozott óvodákban, mígnem érezte az elhivatottságot, hogy hitoktató legyen. Bár korábban már tanult teológiát, néhány éve elvégezte a hitoktató képzést, és azóta hittant tanít szegedi és Szeged környéki iskolákban és óvodákban. A kisebb korosztály áll hozzá igazán közel, és mivel a Fokoláre Mozgalomban is sokat foglalkozott és foglalkozik 4-9 évesekkel, már számos élménye és eszköze van ezen a téren.

Egy nap a fokolárban arról beszélgettünk, hogy a közösségünk egyik, gyerekeknek tartott rendezvényének, a szakmák táborának záró szentmiséjén volt egy fiatal anyuka, aki a találkozón részt vevő gyerekeit kísérte el. Hálát adtunk érte Istennek, mert milyen szép is új arcokat látni a közösségünkben! De hol is kezdődött el a kapcsolat vele?

Pár éve hitoktatóként dolgozom főállásban, de ezt a teljes óraszámot úgy tudtam elérni, hogy több városba utazom, és Szegeden belül is több helyen elvállaltam hitoktatást. Tavaly az egyik Szeged melletti település plébániájára már két hete hetente kétszer kinn jártam, bizakodva, hogy majdcsak jelentkeznek hittanosok, de egyszer sem jött senki. A harmadik héten magabiztosan indultam a plébánoshoz, hogy visszaadjam a kulcsot, és közben hálát adtam magamban, hogy többet nem kell, hogy hetente kétszer eljöjjek ilyen messzire. Isten biztos segít találni valami jobbat helyette – gondoltam. Ahogy tartottam a plébánia felé, hívott a plébános, hogy merre járok, mert vár rám egy család. Kissé csalódott lettem. Mikor megérkeztem, egy kedves család várt rám, hogy a kislányuk nagyon szeretne elsőáldozó lenni. Első gondolatom az volt: ’De hát csak őérte jöjjek ki?’ Viszont érzékeltem a kislányban egyfajta elszántságot, vágyat az elsőáldozásra, így világos volt számomra, hogy igent mondok rá. Ezt bensőséges, ünnepélyes pillanatként éltem meg Istennel, éreztem az Ő közelségét, valamint hogy rám bíz egy lelket, akinek ajándékozhatom az Ő szeretetét. Elkezdtem a hitoktatást, és amit addig áldozatnak gondoltam, ajándékká vált. A plébános megengedte, hogy ne kelljen olyan messzire kimennem, hanem bent a városban a könyvtárban találkozzak a kislánnyal, és így az anyukájával is sokat beszélgettem, mielőtt hazamentek volna. Mindig köszönte, hogy milyen jó, hogy megoszthatja velem a fájdalmait, amelyekről még senkivel nem beszélt. Biztosítottam a közelségemről, segítségemről bármiben, és ez nagyon jól esett neki. A kislánnyal nagyon tartalmasak, szépek voltak a hittanórák. Volt, mikor meglepett egy tollal, máskor a táskámban találtam apró meglepetést, amit csak otthon vettem észre: egy kulcstartót kaptam tőle egy Szűzanya-éremmel. ’Miért pont ilyet adtál nekem?’ – kérdeztem. ’Mert te a Szűzanyára emlékeztetsz engem’.

Az elsőáldozás után kérte, hogy én készítsem majd fel a bérmálkozásra is. A fokolárban beszélgettünk erről, s arra gondoltunk, hogy meghívjuk a havi gyerektalálkozóinkra, hátha szívesen eljön, mivel nem tartozik egy közösséghez sem. Mindig örömmel jön, sőt, a kisebb testvérei is elkezdtek járni hozzánk, és az anyuka is szívesen jár minden programunkra, legutóbb is nálunk voltak a fokolárban a többi szülővel együtt.