Apró lépések

Nyár elején történt. Rohanásban voltam, mert késett a vonatom, és még ajándékot kellett vásárolnom valakinek. Éppen az Astoria aluljáróban igyekeztem eldönteni, melyik automatából vegyem meg a vonaljegyeket. Az egyik masinánál egy külföldi család várakozott. Szemmel láthatóan nem tudtak eligazodni a BKK rendszerén. Mivel máskor szívesen segítek a turistáknak, éreztem, hogy most is kezdeményeznem kellene… De persze késésben voltam, nem akartam még plusz kitérőt tenni. Megvettem a jegyeket, de a turista család még mindig nem jutott dűlőre…

Odaléptem hát hozzájuk, és angolul érdeklődtem, miben lehetek a segítségükre. Most vettem csak jobban szemügyre őket: egy apa és a fejkendős felesége, meg a két fiatal felnőtt lányuk. Közel-keletiek és muszlimok, gondoltam egyből. Itt a lehetőség megmutatni, milyen vendégszeretőek a magyarok!

Hálásan magyarázni kezdtek: csoportos bérletet szeretnének, nem tudják, hány főre érvényes. Kis időbe telt, mire sikerült a megfelelő bérletet meglelni, készpénzzel fizetni… Közben próbáltam gyorsan elmagyarázni mindenféle tudnivalót a budapesti tömegközlekedésről. A csoportos jegy végül 5 főig volt jó, így boldogan indultak arra, amerre mutattam nekik az irányt a Corvin-negyed felé.

Én futottam volna a buszomhoz, mikor belém hasított, hogy rossz helyre küldtem őket, mert villamossal nem jutnak el a Corvinhoz az Astoriáról… Utánuk eredtem, és az aluljáró lépcsőjéről hívtam őket vissza. Gyorsan eldöntöttem, hogy inkább megyek velük egy megállót: az Astoriáról a 2-es metróval a Deák Ferenc tér egy megálló, onnan a 3-as metróval lehet a Corvin-negyedhez jutni.

Elcsodálkoztak, de nagyon örültek neki, hogy elkísérem őket egy darabon. Szabadkoztam, hogy nekem is útba esik… Csak a másik irányba megyek majd tovább, a Nyugatihoz.

Útközben beszélgettünk. Szaúd-Arábiából jöttek, végtelenül kedves, hálás emberek voltak. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a férfi elnyomná a lányait vagy a feleségét, hiszen a lányok kendőzetlen hajjal, szépen sminkelve, elegánsan öltözve utaztak végig a forgalmas belvároson.

Az átszállásnál az utolsó pillanatig jeleztem nekik a helyes irányt. Mikor elköszöntünk, mosolyogva szálltam fel a szembe-metróra. Végül nem is késtem: pont jókor érkeztem a célállomásra!

Délután vonattal indultam hazafelé. A Déli pályaudvarra korán kiértem, vettem magamnak némi élelmet, és kisétáltam a szomszédos Vérmezőre falatozni. Valahogy olyan nyitottságot éreztem, ráhangoltak az aznapi események Jézus hívására.

Lejárt az időm, indultam vissza a pályaudvarra. A forgalmas úton kellett átkelnem.

Ahogy leléptem a zebrára, mellettem valaki csúnyán elvágódott a kocsik előtt.

Egy feltehetően fedél nélküli úr volt. Éreztem, most készen állok, hogy cselekedjek, nem úgy, mint máskor, mikor legszívesebben elkerülném messzire a hajléktalanokat… Szinte azonnal odaugrottam hozzá, és fölsegítettem. A meleg, júniusi napon fekete kötött kesztyűt viselt, és én hagytam, hogy a kezembe kapaszkodjon.

Nagyon hálálkodott, és szégyenkezve mondogatta, hogy mennyire figyelmetlen volt, milyen kínosan esett el… Nyugtatgattam, hogy velem is előfordul az ilyesmi, néha az ember még a saját lábában is képes megbotlani.

Minden jót kívántam neki, mikor már átértünk a túloldalra. Ő megállt egy virágosládánál, hogy a táskáját rendezze. Egy pillanattal később visszafordultam: eltűnt, mint a kámfor! Hová lett? Talán álruhában járt, hogy ne szalasszam el a szeretet lehetőségét?