A koronavírus-járvány terjedésének megfékezése érdekében Magyarországon március 16-án kijárási korlátozás lépett érvénybe Egy nyugdíjas tanárnő, Klára feljegyzései nemcsak a bezártság napi történéseit írják le, hanem azt a lelki ...
Égi jel
„A célom önmagában nemes volt: egy humanitárius projekt megvalósítása. De a hozzá vezető út során eszközként kezdtem tekinteni az emberekre…” Megtudhatjuk, mi történt, miután e történet főszereplője elengedte az álma megvalósulásához való görcsös ragaszkodást.

Olvasási idő: 2 perc
Nemrég történt. Épp egy humanitárius projekt megvalósításán dolgoztam, amelyhez nagy álmokat és reményeket fűztem. Egy nap, amikor a vonaton ültem, és volt egy kis időm elgondolkodni az életemen, hirtelen rádöbbentem valamire, ami mélyen megrázott: rájöttem, hogy minden embert, akivel csak találkozom, elkezdtem a projektem céljaira felhasználni. Ahogy tovább töprengtem ezen, be kellett látnom, hogy ez a haszonelvű hozzáállás apránként valóban a rossz szokásommá vált.
Amikor megérkeztem a célállomásra, egy autó várt rám a sofőrrel, aki egy kisvárosi iskolába vitt előadást tartani. Hamarosan azonban kiderült, hogy az autóvezető igazából nem is hivatásos sofőr, hanem egy vendéglátóipari vállalkozó, aki szívességből vállalta el a fuvarozást. Nahát, épp egy ilyen szakember hiányzik a projektem egyik gyenge pontjához!

Az ösztöneim azonnal azt súgták: érdemes volna összebarátkozni vele! Így hát elkezdtem a beszélgetés során azokat a kedveskedő, mézes-mázos fordulatokat használni, amelyekkel könnyen elnyerhetjük mások bizalmát; magyarán szólva, próbáltam őt megnyerni magamnak. És ekkor hirtelen megjelent előttünk egy gyönyörű szivárvány az égen.
Nem tudom megmagyarázni, miért, de abban a pillanatban eszembe jutott, mit ígértem meg magamnak a vonaton: hogy többé nem használok ki senkit a saját céljaim érdekében. A szivárvány valami titokzatos módon arra figyelmeztetett, hogy a szándékaim legyenek tiszták, mert a legnemesebb céloknak is ez az alapja. Ettől fogva úgy hallgattam tovább a vállalkozót, mintha ő lenne az utolsó ember, akivel a földi életem során még beszélgetek.
Körülbelül fél óra utazás után, mindenféle előzmény nélkül, megkérdezte tőlem: „Na és te? Neked van valami szép terved, amit megosztanál velem?” Mintha a szivárvány neki is súgott volna valamit… Ekkor beszéltem neki a humanitárius álmomról, és bár szerettem volna megkérni, hogy segítsen benne, végül úgy döntöttem, nem teszem; útjára engedem anélkül, hogy bármit kérnék tőle.
Az utolsó húsz kilométeren csöndben utaztunk tovább. Aztán amikor megérkeztünk, felém fordult, és így szólt: „Megtisztelnél azzal, hogy részt vehetek a projektedben? Szeretném a tudásomat a rendelkezésedre bocsátani”. A szemében még ott csillogott a szivárvány fénye, és megértettem, hogy jobb, ha az álmokat nem kihasználással valósítjuk meg, különben olyan üzletté válnak, mint a többi.
Szükségünk van Rád! A fennmaradás a tét.
Legyél rendszeres támogatónk, hogy mi továbbra is minden hétköznap új, reményt adó cikkel jelentkezhessünk! Iratkozz fel hírlevelünkre!
Fotó: Pexels (1), Pixabay (1)
Forrás: cittanuova.it
Fordította: Szeles Ági
