Isten jelenlétében élni

Kora ifjúságomtól kezdve tagja vagyok a Fokoláre Mozgalomnak, ahol sok konkrét tapasztalatot szereztünk Jézus azon ígéretével kapcsolatban, hogy „ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, én ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). A valóságosan köztünk lévő Jézus szeretetének megtapasztalása az évek során nagyon sok örömben és élményben részesített engem is, ugyanakkor személyes kapcsolatba nem kerültem Jézussal.

.

Nagy változás ebben akkor állt be, amikor 2017-ben, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készület jegyében, plébániai missziós küldöttként meghívást kaptam arra, hogy rendszeres szentségimádóvá váljak. Egyedül lenni az Oltáriszentség előtt hetente egy órán keresztül, teljes csendben, mindenféle külső inger és hatás nélkül – ez kezdetben furcsa és kicsit ijesztő is volt a számomra. Nem igazán tudtam, mit kell csinálni, hogyan fog eltelni az az egy óra, nem lesz-e túl unalmas – nos, nagyjából ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben.  A kezdet valóban nehéz volt, de egy idő után, amikor sikerült lecsendesítenem a bennem kavargó gondolatokat, a fejem zsongását, és elengednem az engem foglalkoztató dolgokat, végre elkezdtem megérezni, hogy ott, a Tabernákulumban van Valaki, Akiből valóságos fény, szeretet és öröm sugárzik rám. Majd még egy kis idő elteltével egyszer csak meghallottam Jézus hangját is…

2018-ban egy Szentlélek szemináriumot hirdettek meg a missziós küldötteknek, ahol megtanítottak őszintén, teljes szívből dicsőíteni, ami szintén egy egészen új imaforma volt a számomra, de nagyon gyorsan a kedvencemmé vált. Egyénileg vagy közösségben imádni, dicsőíteni az Urat és elismerni, hogy Ő a legnagyobb, leghatalmasabb és egyetlen Isten – a világ szemében talán ostobaság, elvesztegetett idő, de nekünk, keresztényeknek a legfelemelőbb és leghasznosabb időtöltés, ami csak adatott számunkra.

A heti rendszerességgel végzett egyéni, csendes szentségimádás és a dicsőítés teljesen átalakította az imaéletemet és az Isten-kapcsolatomat: megszerettem az imádkozást és mély, személyes kapcsolatba kerültem Jézussal. Most már napi egy-másfél órát imádkozom reggelente, de egyáltalán nem tartom fárasztónak, sőt, el sem tudnám képzelni a napomat e nélkül. A Jézussal való személyes kapcsolatnak köszönhetően az elmúlt öt évben sok-sok beszélgetésem volt Vele, és nagyon sok mély, az életem és a hitem lényegét érintő üzenetet, bátorítást kaptam Tőle.

Az egyik első és talán a legmeghatározóbb élményem az volt Jézussal, amikor megmutatta, hogy az Atya milyen végtelen és igazán szenvedélyes, rajongó szeretettel szeret engem! Minden hibámmal, kudarcommal és gyengeségemmel együtt rajong értem, és szenvedélyes szeretettel vágyik rám! Ő alkotott, magának teremtett, és jobban szeret, mint bárki ezen a világon! Isten leghőbb vágya, hogy velem lehessen, hogy mindenét nekem adhassa és végtelenül boldoggá tegyen engem! Az Ő szeretete nem egy langyos, „kedvellek, szimpatikus vagy nekem” típusú szeretet, hanem állandóan emésztő, lobogó tűz, ami az értem való izzásban nem ismer határokat!

Isten mindig, minden pillanatban magához akar ölelni, fel akar emelni, de ugyanakkor nagyon tiszteli az ember szabad akaratát: nekem meg kell engednem, igent kell rá mondanom, hogy Ő bevonhasson izzó szeretetébe. Ha ezt nem engedem meg neki, akkor Ő visszatartja magát – ugyancsak szeretetből.

Egyszer az egyik szentségimádási alkalmon jó fáradt voltam, nehezen ment a koncentrálás: mindent kipróbáltam, hogy Jézusra fókuszáljak, letérdeltem, leborultam, kitárt karral hangosan imádkoztam, énekeltem, de még így sem tudtam kiüresíteni magamat és szívvel odafordulni Hozzá. Egyszer csak tisztán „hallhatóan” megszólalt bennem Jézus és azt mondta: most már elég lesz a tornamutatványokból, inkább ülj vissza csendben a helyedre, ne csinálj semmit, csak engedd meg, hogy belemerítselek a Mennyei Atya szeretetének óceánjába!

Úgy gondolom, hogy mi magunk vagyunk a gátjai annak, hogy igazán betölthessen minket az Úr szeretete: Ő olyan, mint egy szerelmes, aki minden pillanatban sóvárogva várja a szerelmét, mindig készen áll a fogadásunkra, Ő mindig örül nekünk! De ha ez így van, akkor mi vajon miért nem adjuk oda magunkat Neki egészen, hiszen ez lenne az elérhető legnagyobb boldogság a számunkra már itt a földön is?

Tapasztalatom szerint Jézus folyamatosan szól hozzánk és hív minket, de ezt halk, szelíd hangon teszi, Ő nem akar senkit túlkiabálni. Mi vagyunk azok, akik nem akarjuk meghallani az Ő hangját, nem figyelünk rá, nem keressük Őt! Talán félünk tőle, hogy ha egyszer megszólít, akkor borzalmasan nagy és nehéz dolgokat fog kérni tőlünk – bizton mondhatom, hogy ennek pont az ellenkezője igaz: „…az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,30) – mondja Jézus, és Ő sosem téved, sosem ígér olyat, amit ne tartana be! Amiket Jézus kér tőlem vagy sugall nekem, azok mind olyan dolgok, amelyek mentén több öröm, egészség és élet keletkezik!

Az is gyakran megesik velünk, hogy csak megyünk a magunk feje után, a zajos világra figyelünk, ami olyan hangos, hogy elnyomja Jézus csendes és szelíd szavát: még több hír, még több reklám, még több internet, még egy kis pletykálkodás kell nekünk, vásárolunk és fogyasztunk teljesen feleslegesen és ész nélkül, mindenképp be akarjuk tölteni valamivel azt a bizonyos űrt a lelkünk közepén, amit nem lehet valamivel, csak Valakivel betölteni…

Azonban ha nem figyelünk Rá, ha nem válaszolunk az Ő hívására és nem éljük át a személyes találkozást Vele, akkor egész kereszténységünk csak egy szép, de unalmas szokás marad és elszalaszthatjuk életünk nagy esélyét, amire pedig mindannyian meghívást kaptunk, és amire teremtve vagyunk: a teljes öröm és boldogság megélését Isten jelenlétében már itt a földön is!

Nála már ma is készen vár a személyre szabott és ingyenes örömünk és boldogságunk, csak igent kell rá mondanunk! Csendet kell teremteni a bensőnkben, egészen addig, amíg meg nem halljuk az Ő hangját, és utána már csak ki kell nyitni a szívünket Jézus előtt, Aki azt mondja: „…az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20).

Egyszer egy késő esti szentségimádási alkalmon épp azon gondolkodtam magamban, hogy vajon Jézus most hogyan néz rám a Tabernákulumból? Észrevette-e vajon, hogy ott vagyok? Foglalkozik-e velem egyáltalán? Ahogy ezen elmélkedtem, lassan egy kép jött elő bennem, egyre erősebben és élesebben. Azt láttam a lelki szemeimmel, hogy Jézus ott van a kis kápolnában, velem szemben ül, fejét a tenyerébe támasztja, nevetve, örömmel néz rám és nagyon boldog, hogy ott vagyok, mert annyira szeret engem! Úgy éreztem, hogy most nincs más dolga, minthogy ott legyen velem és „élvezze” a társaságomat, a jelenlétemet, mint ahogy az egymást szerető barátok jól érzik magukat egymás társaságában, és nem törődnek az idővel. Ahogy ezen a képen elmélkedtem, az éjszaka teljes csendjében és nyugalmában egyszer csak kivágódott a kápolna ajtaja és belépett egy ősz hajú, idős pap, akit még soha korábban nem láttam és németül megszólított: „Sprechen Sie Deutsch? Azaz: beszél Ön németül?” Igenlő válaszomra elém állt, és németül ezt mondta: „Jézus itt van most Ön előtt, magát nézi mosolyogva és nagyon örül annak, hogy Ön itt van, mert nagyon szereti Önt!” Majd megáldott az Oltáriszentséggel és elviharzott ugyanolyan gyorsan, mint ahogy jött! A döbbenettől és a meghatottságtól, Jézus szeretetének ettől a kézzelfogható megnyilvánulásától hosszú percekig nem tértem magamhoz…

Mai rohanó és ingerekkel telített világunkban persze egyáltalán nem könnyű elcsendesülni és kiüresíteni magunkat, az elménket. Nekem általában 25-30 perc kell hozzá, hogy lelkileg is megérkezzek a szentségimádásra, és csak ezután kezdem el egyáltalán érzékelni és befogadni Jézus valóságos és fizikai jelenlétét az Oltáriszentségben. De nagyon megéri azt az egy vagy akár több órát Jézussal tölteni, mert bármilyen fáradtan vagy gondterhelten megyek is Hozzá, kivétel nélkül mindig, minden egyes alkalommal megtapasztalom azt a felém sugárzó békét, örömöt, szeretetet és megnyugvást, amit csak Ő adhat! Jelenléte helyére tesz minden problémát, legyenek azok bármilyen nagyok és megoldhatatlannak tűnőek, hiszen az Ő szeretetének fényében és erejében pillanatok alatt elolvad minden gond és aggódás!

Saját tapasztalatom alapján mondhatom, hogy ha odaadok Jézusnak a napomból egy-másfél órát, Vele indítom és tervezem meg a napomat, akkor Ő ura lesz a napirendemnek is, és mindenre lesz időm, ami fontos, lényeges és szükséges. Bármilyen sok a dolgom, de szinte mindig eljutok szentmisére, belefér a napomba a munka és a család mellett még a rózsafüzér imádkozása és a közösség sokrétű szolgálata is, de jut időm a hobbijaimra, sportolásra és pihenésre is. Az viszont igaz, hogy nem fér bele a tv, és csak minimális időt tudok eltölteni az Internet, a Facebook és egyéb oldalak látogatásával…