Ne csak hallgassátok, cselekedjétek is!

Indonéziában, Jakartában születtem, de később éltem Németországban, Kínában, majd Hongkongban is, és innen költöztem egyetemistaként Kanadába. Egyedül voltam, mikor megérkeztem, nem sok ismerősöm volt egy-két emberen kívül, de Torontóban nagyon otthonosan éreztem magam, és érzem magam a mai napig. Vagyis többször megtapasztalhattam életem során, milyen idegennek lenni egy ismeretlen országban.

Van egy plébániai házaspár, akiket évek óta ismertem már a misék utáni beszélgetéseinken keresztül. A feleség vietnámi, a férj szülei Indonéziából származnak – ez volt az egyik közös pont bennünk. Két éve a feleség váratlanul megkérdezte tőlem, bemutathat-e engem egy menekült családnak, akik éppen akkor érkeztek Kanadába. Azt is mondta nekem, hogy beszélik a nyelvemet, de miután megismertem őket, akkor derült ki, hogy a szülők és a négy gyerekük közül csupán két gyerekkel tudok szót érteni, a többiek csak vietnámiul tudnak. Így is nagyon örültem a találkozásnak!

Eleinte nehezen ment a szülőkkel a kommunikáció, így a két idősebb gyerekük tolmácsolt nekem vietnámiból angolra. Mivel nem túl messze laktak tőlem, fölajánlottam nekik, hogy hozom-viszem őket a templomba vasárnaponként, hogy részt vehessenek a szentmisén. Néhány hónappal később a család bejelentette, hogy el kell költözniük a környékünkről, mert a támogatójuk teljesítette az egyéves anyagi vállalását, így saját lábra kell állniuk. Találtak is egy alagsori lakást a plébániánktól messzebb.

A távolság ellenére én továbbra is fuvaroztam őket a misékre, de most már nem a mi plébániánkra, hanem az új lakásukhoz közeli, vietnámi plébániára, ahol a nyelv miatt otthonosabban érezték magukat. A saját, angol nyelvű misekönyvem segítségével a prédikáción kívül követni tudtam a szertartásokat. Több hónapon át jártam hozzájuk, intéztem a legkisebb gyermekük keresztelőjét, és a tízéves kislányuk beíratását egy katolikus iskolába.

A házaspár, akiken keresztül megismertem őket, később megjegyezte, hogy nincs szükség a további segítségemre, hiszen már elköltöztek a plébániáról, és így is annyi mindent megtettem ezért a családért…

„Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva” (Jak 1,22),

válaszoltam nekik az életigével. Erre a házaspár elismerte, hogy helyesen tettem, hogy nem fejeztem be a „szolgálatomat”…

Nemrégiben övsömört kaptam, így abba kellett hagynom a hosszú hónapok óta tartó fuvarozást. Féltem, nehogy átadjam a vírust a kétéves kislányuknak. Az édesanya azóta többször is hívott telefonon, hogy tudassa velem, mennyire hiányzom a családnak. Azt is fölajánlotta, hogy eljön hozzám több napra, hogy segítsen a háztartásban, gondomat viselje, főzzön rám. Legszívesebben azonnal ott termett volna nálam, ha nem vagyok elég határozott… Viszont azóta is érzem, hogy az irántam való törődésük szívből fakad, és nagyon meghatott ez a kölcsönössé váló szeretet!

Florence Liu, Torontó, Kanada