Dorothy Day – nőként az egyház változásáért

A nemzetközi nőnap alkalmából, mely ünnepet sokan túl világinak és főleg túl kommunistának tartanak, olyan nők jutottak eszembe, akiknek folyamatban van a szentté avatási eljárásuk, nagy hatással voltak a zsinat előtti, alatti és utáni egyházi megújulásra, és bizonyos értelemben megihlette őket a kommunizmus vagy pontosabban szólva keresztény választ igyekeztek adni a kommunizmus által felvetett problémákra, melyeket társadalmuk valós problémáiként azonosítottak ők is.

A II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb vívmánya mindenképpen a laikusok szerepének felértékelése volt az egyházban. A kommunió egyházképe a keresztség szentségéből fakadó általános papság gondolatára alapozza a világiak egyenlő méltóságát és ezzel kiigazítja azt a sok évszázados – mai napig továbbélő – gondolatot, hogy az egyház elsősorban a hierarchia tagjait jelenti, akik valamiképpen a hívő nép felett állnak.

A laikusok szerepe, ide értve a nőket, ma is még sokszor alig látszik, bár Ferenc pápa számos rendkívül jelentős lépést tett nők fontos pozícióba helyezésével az utóbbi néhány évben. ( Erről itt.)

_{Női megfigyelők a II. Vatikáni Zsinaton}

A zsinatot azonban több olyan nő tevékenysége előzte meg, akik főszereplőként léptek fel és autonóm módon, gyakran férfiakat vezetve éltek megújult keresztény életet. A 19. század végétől egyre nagyobb tért hódító munkásmozgalmi törekvésekkel és szocialista, kommunista eszmékkel szembesülve az intézményes egyház az erőteljes elhatárolódás stratégiáját választotta, és ezzel elmélyítette a szekularizált világ és az egyház közötti távolságot. Mindeközben ezek a karizmáktól vezetett nők megtehették, hogy a kereszténység igazságával gazdagítsák azt, amit a kommunizmus helyes diagnózissal ugyan felismert, de tévesen akart kezelni. Gondolhatunk itt Madeleine Delbrêlre, aki a 30-as évek végén költözött néhány társnőjével Párizs kifejezetten kommunista jellegéről ismert külvárosába, Ivrybe, hogy ott együtt éljen a társadalom szélére került emberekkel és párbeszédet folytasson a várost vezető kommunistákkal is. Róla már többször írtunk. (itt és itt) Chiara Lubich is bizonyos értelemben párbeszédben állt a kommunizmussal, akiknek Olaszországban a legnagyobb lapjukat „Unità”-nak, „Egység”-nek hívták. Chiara a keresztény egységre kapott meghívást, mely Istennel valósítja meg az emberek közötti hiteles egyenlőséget.

Most pedig szeretnénk bemutatni Dorothy Dayt, a 20. század amerikai katolicizmusnak egyik legnagyobb alakját, aki a munkásmozgalom katolikus változatát indította el laikusként, nőként, egyedülálló anyaként.

Dorothy Day újságíró családban született a New York-i Brooklynban 1897. november 8-án. Családja jólétben élt addig, amíg apja el nem vesztette a munkáját, ekkor tapasztalta meg először Dorothy azt, mit jelent, ha valakinek kudarcot vall az élete. Később Chicagóba költöztek. Apja szenvedélyesen katolikusellenes volt, de Chicagóban Day kezdett pozitív képet kialakítani a katolicizmusról. Visszaemlékezett például egyik barátnőjének szeretetet sugárzó édesanyjára, akit imádkozni látott.

Chicagóban találkozott Dorothy először a társadalmi gondolattal és kezdett érdeklődni a szegények iránt. Hosszú sétákat tett a szegénynegyedekben. Jellemző Dayre, hogy a városban érte igazán otthon magát, a városi környezetben fedezte fel a teremtett világ szépségét.

Egyetemi tanulmányai alatt sok barátra lelt a baloldali munkásmozgalomból, egy szocialista napilapnál kezd dolgozni, gyűlésekről és tüntetésekről tudósított, és interjúkat készített a csaposoktól a forradalmárokig sok egyszerű emberről.

Ezután a The Masses című lapnak dolgozott, mely ellenezte az amerikaiak első világháborúba való belépését. A lapot betiltották, öt szerkesztőt lázítással vádoltak meg. Daynek, a munkatársak legújabb tagjának sikerült a folyóirat utolsó számát kiadni.

Day azon meggyőződése, hogy a társadalmi rend igazságtalan, serdülőkorától haláláig lényegében nem változott, bár soha nem csatlakozott egyetlen politikai párthoz sem.

1917 novemberében Day börtönbe került, mert egyike volt annak a negyven nőnek, akiket a Fehér Ház előtt letartóztattak, mert tiltakoztak a nők választójogból való kizárása ellen. New Yorkba visszatérve Day úgy érezte, hogy az újságírás sovány válasz egy háborúban álló világra. 1918 tavaszán beiratkozott egy ápolónőképző programra Brooklynban. Vallási fejlődése fokozatos volt. Gyermekként egy chicagói episzkopális templom istentiszteletein vett részt, és megkeresztelkedett. New York-i fiatal újságíróként néha késő este meglátogatta a Sixth Avenue-n lévő Szent József katolikus templomot. A katolikus szentmise hangulata vonzotta, bár keveset tudott a katolikus hitről, annak lelki fegyelme lenyűgözte. A katolikus egyházat „a bevándorlók, a szegények egyházának” tekintette.

Chicagói és New Orleans-i kitérő után 1924-ben New Yorkba visszatérve Day egy tengerparti nyaralót vásárolt a New York-i Staten Island városrészben a The Eleventh Virgin (A tizenegyedik szűz) című önéletrajzi regénye filmjogainak eladásából származó pénzből. Itt polgári házasságban élt Forster Batterham botanikussal, akit manhattani barátai révén ismert meg. Batterham anarchista volt, aki ellenezte a házasságot és a vallást is. Egy ilyen kegyetlen világban lehetetlennek tartotta, hogy higgyen Istenben. Day Istenbe vetett hite ekkorra már megingathatatlan volt. Amikor kiderült, hogy gyermeket vár, Dorothy Isten csodájának tekintette, ugyanis fiatal éveiben egy futó kaland következményeképpen már volt egyszer terhes, de akkor megszakíttatta a terhességet. Az abortuszt élete tragédiájának tartotta. „Sokáig azt hittem, hogy nem tudok gyermeket szülni, és a szívemben egyre nőtt a vágyakozás egy baba után” – vallotta be önéletrajzában. Batterham azonban nem örült a hírnek, és azt is ellenezte, hogy Dorothy kérje a keresztséget gyermekének. „Nem akartam, hogy a gyermekem úgy bukdácsoljon, ahogy én is gyakran bukdácsoltam. Hinni akartam, és azt akartam, hogy a gyermekem higgyen (…) és ezért az volt a dolgom, hogy katolikusnak kereszteltessem meg” – vallotta meg Dorothy. Tamar Teresa Day 1926. március 3-án született. Keresztelése után szülei véglegesen szakítottak. „Azt kellett eldöntenem, hogy Istent vagy az embert választom-e” – mesélte Dorothy. Másnap, 1926. december 28-án őt is felvették a katolikus egyházba. Egy olyan időszak kezdődött az életében, amikor megpróbálta megtalálni a módját annak, hogy vallásos hitét és radikális társadalmi értékrendjét összeegyeztesse.

_{Dorothy Day a lányával}

1932 telén Day Washingtonba utazott, hogy két katolikus folyóirat, a Commonweal és az America számára tudósítson az Éhségmenet nevű radikális tiltakozásról. Day végignézte, ahogy a tüntetők munkahelyeket, munkanélküli biztosítást, öregségi nyugdíjat, az anyák és gyermekek segélyezését, egészségügyi ellátást és lakhatást követelő táblákkal vonultak végig Washington utcáin. Dayt az tartotta vissza a tüntetéstől, hogy ő katolikus volt, a menetet pedig kommunisták szervezték, akik nemcsak a kapitalizmussal, hanem a vallással is háborúban álltak.

December 8-a volt, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe.

Miután szemtanúja volt a tüntetésnek, Day a Szeplőtelen Fogantatás kegyhelyére ment, ahol imában fejezte ki gyötrelmeit:

Istenhez imádkoztam, könnyek között és gyötrődve kértem, hogy nyíljon meg előttem valami út, kértem, hogy a tehetségemet, amivel rendelkezem, a munkatársaimért, a szegényekért használhassam”.

Imája gyorsan meghallgatásra talált. Másnap, New Yorkba visszatérve Dorothy Dayt felkereste Peter Maurin, egy nála 20 évvel idősebb francia férfi, és ez a találkozás megváltoztatta életét.

Maurin modern kori vándorszerzetesként élt, a ferences lelkületből táplálkozott. 1908-ban hagyta el Franciaországot, Kanadába, majd később az Egyesült Államokba ment. Amikor megismerte Dayt, egy New York állam északi részén található katolikus fiútáborban volt ezermester, ahol étkezést kapott, használhatta a káplán könyvtárát, lakhatott a pajtában és alkalmanként zsebpénzt is kapott.

Cölibátusban töltött, kötetlen élete időt biztosított a hit tanulmányozására és az imádságra, gondolkodásából egy olyan társadalmi rend víziója bontakozott ki, amely az evangélium alapvető értékeire épül, „amelyben az embereknek könnyebb lenne jónak lenni”. Született tanárként készséges tanítványokra talált, köztük volt George Shuster, a Commonweal magazin szerkesztője, Dorothy Day munkáltatója is. Ő mutatta meg Maurinnek Day írásait, ami annyira rezonált Peterben, hogy felkereste a nőt. Dorothy Day pedig ebben a találkozásban Isten válaszát látta imádságára.

Maurin azt javasolta Daynek, hogy indítsanak egy olyan újságot, amely a katolikus társadalmi tanítást népszerűsítené, és a társadalom békés átalakulását célzó lépéseket támogatná. Day készségesen felkarolta az ötletet. Ha a családi múlt, a munkatapasztalat és a vallásos hit valamire felkészítette őt, akkor az ez volt.

_{Peter Maurin}

Day rátalált a Paulist Pressre, mely hajlandó volt 2500 példányt nyomtatni egy nyolcoldalas bulvárlapból 57 dollárért. A konyhája lett az új lap szerkesztősége. Úgy döntött, hogy példányonként egy pennyért adja el, „olyan olcsón, hogy bárki megengedhette magának, hogy megvegye”.

Május 1-jén a The Catholic Worker első példányait a Union Square-en osztották ki.

Kevés kiadói vállalkozás aratott ilyen azonnali sikert. Decemberre már havi 100 000 példányt nyomtattak. Az olvasók egyedülálló hangot találtak a Catholic Workerben. A lap elégedetlenségét fejezte ki a társadalmi renddel szemben, és a szakszervezetek oldalára állt, de kritikával illette a gyors urbanizációt és a szekularizációt is. Nemcsak radikális volt, hanem vallásos is. Nem pusztán kritizált, hanem személyes válaszadásra szólította fel olvasóit.

Az első fél évben a Catholic Worker csak egy újság volt, de a tél közeledtével hajléktalanok kezdtek kopogtatni az ajtón. Maurin a hajléktalanok iránti vendégszeretet ősi keresztény gyakorlatának megújítására szólított fel esszéiben. Krisztus követői így válaszolhattak Jézus szavaira: „Idegen voltam, és ti befogadtatok engem”. Maurin ellenezte azt az elképzelést, hogy a keresztényeknek csak a barátaikról kellene gondoskodniuk, és az idegenekről való gondoskodást személytelen karitatív szervezetekre kellene bízniuk. Minden otthonban kellene, hogy legyen „Krisztusnak is szobája”, és minden plébániának a vendégszeretet házának kell lennie, amely készen áll „Isten követeinek” fogadására.

A The Catholic Worker által kifejtett elvek sokak számára vonzónak bizonyultak, és önkéntesek gyűltek a szerkesztőség köré, hogy gyakorlatban is megvalósítsák a hirdetett elképzeléseket.

Day lakása volt a magja az első House of Hospitality-nek, Vendégszeretet Házának.

Télire kibéreltek egy lakást, amelyben tíz nőnek jutott hely, nem sokkal később pedig egy másikat férfiaknak. Ezután következett egy ház Greenwich Village-ben. 1936-ban a közösség két kínai negyedbeli épületbe költözött, de semmilyen bővítéssel nem lehetett helyet találni az összes rászorulónak. Főleg férfiak voltak, írta Day, „szürke emberek, olyanok mint az élettelen fák és bokrok és a téli föld, akikben még nem volt semmi a remény zöldjéből, a hit felszálló nedvéből”.

A lecsúszott vendégek közül sokakat meglepett, hogy a legtöbb karitatív központtal ellentétben a Catholic Workerben senki sem fogott hozzá a megnevelésükhöz. Egy feszület a falon volt az egyetlen félreérthetetlen bizonyítéka az őket befogadók hitének. A személyzet önkéntesekből állt, nem kaptak fizetést, csak ételt, ellátást és időnként zsebpénzt. A Catholic Worker országos mozgalommá vált. 1936-ra már harminchárom házuk volt szerte az országban. A nagy gazdasági világválság miatt rengeteg embernek volt szüksége rájuk. Többen kifogásolták, hogy nemcsak tisztességes szegényeket fogadtak be, hanem gyakran részegeseket és semmirekellőket is. Egy szociális munkás, amikor meglátogatta őket, megkérdezte Dayt, hogy meddig maradhatnak az „ügyfelek”. „Örökre – válaszolta Day. – Velünk élnek, velünk halnak meg, és keresztény temetésben részesítjük őket. Ha egyszer befogadtuk őket, családtagokká válnak. Pontosabban mindig is a család tagjai voltak. Ők a mi testvéreink Krisztusban.”

Néhányan bibliai idézetekkel támasztották alá kifogásaikat. Nem azt mondta Jézus, hogy a szegények mindig velünk lesznek? „De igen – válaszolta egyszer Day –, de mi nem törődünk bele, hogy ilyen sokan legyenek. Az osztályszerkezetet mi hoztuk létre, hallgatólagosan beleegyeztünk, hogy ilyen legyen, nem pedig Isten, és ezért nekünk kell mindent megtennünk, hogy megváltoztassuk. Forradalmi változást sürgetünk”.

A szegényeken kívül a másik téma, ami Dayt igazán foglalkoztatta, és ami a legtöbb galibát okozta életében, a pacifizmus volt. Az erőszakmentes életmód, ahogy ő látta, az evangélium középpontjában állt. Ugyanolyan komolyan vette Jézus Szent Péterhez intézett parancsát, mint a korai egyház: „Tedd el a kardodat, mert aki karddal él, kard által vész el.”

1935-től kezdve az újság folyamatosan fellépett a háborúk ellen: a spanyol polgárháború alatt felszólaltak az ellen, hogy Franco a katolicizmusra hivatkozva háborúzik, a 2. világháborúban sok követőjük megtagadta a katonai szolgálatot vagy orvosként, civilként vett részt a sebesültek ellátásában. A hidegháború alatt is folyamatosan hallatták a hangjukat, tüntettek a fegyverkezés ellen, olyannyira, hogy Dorothy Day háromszor is börtönbe került, 1956-ban egy hónapot ült, a többi alkalommal néhány napot. 1963-ban nagy örömmel fogadták XXIII. János Pacem in Terris enciklikáját. Dorothy ötven másik nővel Rómába zarándokolt, hogy köszönetet mondjon a már beteg pápának, aki biztatta, hogy folytassa munkáját.

A Catholic Worker támogatta a polgárjogi mozgalmat is. Egyszer Dorothy meglátogatott egy olyan keresztény farmot, ahol fehérek és feketék békében együtt éltek és dolgoztak. Éppen amikor ott járt, a Ku Klux Klán megtámadta a tanyát, és Dorothy épp csak, hogy el tudott hajolni a golyó elől.

A vietnami háború elleni tiltakozás részeként a Catholic Worker mozgalomhoz tartozó fiatal megtagadta a sorkatonai szolgálatot, míg mások alternatív szolgálatot teljesítettek. Sokan közülük börtönbe kerültek polgári engedetlenségért.

Valószínűleg soha nem volt még olyan újság, amelynek szerkesztői közül ennyi embert börtönbe zártak lelkiismereti okokból. Dayt magát utoljára 1973-ban börtönözték be, mert részt vett egy tiltott sztrájkőrségben a mezőgazdasági munkások támogatására. Hetvenöt éves volt.

Day elég sokáig élt ahhoz, hogy végül élete elismerésben részesüljön. 75. születésnapján az America című jezsuita folyóirat különszámot szentelt neki, és úgy mutatta be, mint azt, aki a legjobban példázza „az elmúlt negyven év amerikai katolicizmusának törekvéseit és tevékenységét”. A Notre Dame Egyetem a Laetare-érmet adományozta neki, megköszönve, hogy „megvigasztalta a szenvedőket és elszomorította a kényelmeseket”.

_{Teréz anyával}

Kalkuttai Teréz anya is meglátogatta őt egyszer, amikor már Dorothy nem tudott utazni és saját kezével ruhájára tűzte a feszületet, amelyet általában csak a Szeretet Misszionáriusai Istennek szentelt tagjai viselnek.

Sokan már jóval 1980. november 29-én bekövetkezett halála előtt szentnek tekintették. Egyik legismertebb mondásává vált erre adott nyers válasza: „Ne nevezzetek szentnek. Nem akarom, hogy ilyen könnyen megszabaduljatok tőlem”. John O’Connor bíboros, New York érseke 1997-ben, Dorothy Day születésének századik évfordulóján indította el a kanonizációs eljárást.

Ha valamit elértem életemben – jegyezte meg Dorothy egyszer – az az, hogy nem szégyelltem Istenről beszélni.”