Tényleg Isten vezeti az egyházat – gondolatok nemcsak az Ifjúsági Jubileumról

Olvasási idő: 10 perc

Miközben az az általános benyomás, hogy Európában a vallásosság egyre kevésbé van jelen az emberek hétköznapjaiban, és ami van, az is az idősek ügye, addig augusztusban egy millió fiatal kereste fel a Szent Várost, hogy részt vegyen a fiatalok szentévi Jubileumán. Köztük volt Sás Mira is, aki Budapesten éli az egyetemisták életét, amellett, hogy elkötelezett a keresztény hitében is. Vele beszélgettem az élményeiről, hitéről, az egyházzal való kapcsolatáról.

Augusztusban részt vettél Rómában a Fiatalok Jubileumán. Mit hoztál haza?

Két dolog érintett meg nagyon. Az egyik a zarándokút, az úton levés és hogy ilyenkor megnyílnak a szent kapuk. Arról szól számomra, hogy a zarándoklaton nem egyedül van az ember, akkor sem, hogyha magányos, mert hordozzuk mindazokat, akik imaszándékaikat ránk bízták, vagy nem kértek imát, de nagyon súlyos életállapotban vannak. Különleges élmény volt az élőket és a holtakat is az Istennek ajánlani. Úgy érzem, hogy felelősséggel tartozunk keresztényként és emberként egymásért, és hogy a csendben, a távolságban is folytatódnak a kapcsolatok. Egy ilyen szentévi zarándoklat és a szent kapun való átlépés egy-egy gesztus mindazok felé, akik fájdalomban, szenvedésben élnek. A közbenjáró ima misztikus dolog, és valószínűleg senki nem érti pontosan a működését, de megnyugtató, hogy akkor is tudok tenni mások gyógyulásáért, hogyha fizikailag már eszköztelen vagyok. Szerintem Isten értékeli, hogy hordozzuk egymást, gondolunk egymásra. Ez a jubileumi út egyik aspektusa, ami fontos volt számomra.

A másik pedig, hogy az egyik katekézisen az előadó két nagyon egyszerű dolgot mondott arról, hogy mit jelent az életszentség: a kapcsolatok őrének lenni, és oda vinni Istent, ahol Isten nincs. Eszembe jutott a nagymamám, aki éjszaka gyöngyözi a rózsafüzéreket, mert már nem tud aludni, és süti a pogácsát mindenkinek, ő tényleg a kapcsolatok őre. És arról, hogy vigyük a szeretetet oda, ahol Isten nincs, vagy nem tud lenni az elmérgesedett emberi viszonyok miatt, a fokolarinik [Istennek szentelt tagjai a Fokoláre Mozgalomnak, a szerk.] jutottak eszembe. A hivatásukra jellemző, hogy készek a misszióra, szabadok arra, hogy ahova Isten a közösségi lelkiségben hívja őket, oda menjenek. Rácsodálkoztam, hogy ez mekkora vállalás.

Nekem nincsenek kifejezett példaképeim, de most ez fogalmazódott meg bennem, hogy a kapcsolatok őreként szeretnék szent lenni és oda menni, ahova hív az Isten.

Kikkel mentetek erre a találkozóra?

Egy fokoláros magyar csoporttal utaztunk ki. 16-an voltunk magyarok, a nemzetközi csapat pedig 50–60 főre is felduzzadt, Ázsiából, Olaszországból, sok országból érkeztek a többiek. Egy hetet töltöttünk Rómában. Általában úgy szokott lenni az ifjúsági világtalálkozók ideje alatt, hogy nagyon sok lelkiségi programra be lehet csatlakozni a főtalálkozó ideje alatt. Nagy központi programok, amire mind a milliók vagy százezrek mozdulnak, a nyitó és a záró mise, a vigília a pápával. Hét közben pedig a városszerte és a város körül nagyon sok kisebb templomban különböző közösségek, ferencesek, jezsuiták, a Fokolár stb. szerveznek programot. Így mi javarészt a fokoláros katekézisekre jártunk. Ez abból állt, hogy a hét nagy zarándoktemplom közül bejártunk többet, ott volt általában egy rövid elmélkedés egy-egy szentnek az életéről, délután pedig egy hosszabb tanítás, amit rendszerint spontán módon kiscsoportos beszélgetés követett.

A pápával való találkozásról mondanál valamit?

Nagyon fiatal, nagyon közvetlen és nagyon jó, hogy angolul beszél. Sokkal közérthetőbb sokak számára, hogy több nyelven, angolul, olaszul, spanyolul kommunikál. Ferenc pápához is lehetett kapcsolódni, ő az elfogadást nagyon krisztusi módon képviselte, és ez szerintem nagyon rezonál az igényekre, ami a huszonévesekben él. Voltunk a Santa Maria Maggioréban és láttuk Ferenc pápa sírját: annyira egyszerű, fehér és nagyon tiszta. Rómába menet Assisiben megálltunk Szent Ferenc, egy 800 éve eltemetett férfi sírja előtt. Ő tudott valamit, amit mi ma nem tudunk, és szerintem az ő lelkiségéből valamit nagyon jól visszahozott Ferenc pápa, aki nem véletlenül lett Ferenc. Leó pedig egyszerű és közvetlen, ez a két szó jut róla eszembe. Én biztos voltam benne, hogy nem bírja ki, hogy ne jöjjön ki közénk a térre a nyitómisén, és ez így is volt, sokakat meglepetésként ért.

A zárómise pedig Tor Vergátában, az egyetemi kampusz területén volt, ugye?

Igen. Az esti szentségimádás után másnap reggel volt a közös zárómise. Ott is aludtunk, a szabad ég alatt. A szentségimádás azért érintett meg nagyon, mert ott voltunk a világ minden tájáról mindenféle közös nevező nélkül, nem beszéltünk egy nyelvet, mégis egy célból gyűltünk össze,

egymillió ember térdelt ugyanaz előtt az Oltáriszentség előtt.

Csend volt, egy világvárosnyi ember csendben. Mindannyian húszas éveikben járó fiatalok. Ez nagyon megerősítő élmény, mert az egyház élőbb és emberibb arcát mutatja. Más, mint az intézményi, sokszor rosszul működő struktúra, sokkal személyesebb és sokkal közösségibb. Nekem visszaadta a hitemet abban, hogy minden nehézségünk, meg az emberi működésekből adódó hibák ellenére tényleg Isten vezeti az egyházat. Amikor az Eucharisztia előtt a pápa is levette a kis sapkát a fejéről és ott térdelt velünk együtt, akkor átéreztem, hogy nem a pápa vezeti az egyházat, hanem az Isten. És hogy egészen megrendítő, hogy 2000 év elteltével is itt vagyunk, és emiatt az élő kapcsolat miatt vagyunk keresztények.

Két éve a lisszaboni Ifjúsági Világtalálkozón én több afrikai vagy ázsiai arcot láttam, mint most, de azt tudom, hogy a dél-koreaiak nagyon nagy számban képviseltették most magukat, mert ott lesz a következő ifjúsági világtalálkozó. Nagyon izgalmas, hogy mi, európaiak kisebbségbe kerültünk. Persze az olaszok nagy létszámban voltak jelen, de a tömegen is látszott, milyen erős az egyház Afrikában és Ázsiában.

Te nagyon tudatosan döntöttél a vallásos életmód mellett. Hogyan érzed magad a nem vallásos kortársaid között?

Egészen pici gyerekkoromtól kezdve nem vallásos közegekben mozogtam, az általános iskolában például gyakorlatilag egyedül voltam keresztény. 18 évesen volt egyfajta felnőtt megtérésem, egy nagyon erős Isten-élményem. Egy lelkigyakorlaton annyira nyilvánvalóvá vált az Istennek a jelenléte számomra, hogy azóta ez nem kérdőjeleződött meg bennem.

Egy nagyon súlyos családi krízishelyzetben egyértelmű belső indíttatásom volt, hogy bár nem értem, hogy miért történik ez az esemény, de hogy valahogy értelmét veszti az élet, ha azt gondolom, hogy nincs öröklét és nincs Isten. Van egy autoimmun betegségem és annak kapcsán is nagyon fontos beszélgetéseim vannak a Jóistennel, hogy ezzel mi a szándéka. Annyira sok megmagyarázhatatlan és értelmetlen szenvedés van a Földön, hogy az öröklét vagy valamilyen hosszabb távlat hiánya nihilistává tenne. Ahhoz, hogy kikeljek reggel az ágyból, szükségem van a tudatra, hogy Isten létezik és lehet hozzá kapcsolódni. És hát az a helyzet, hogy egész sok bizonyítékot is szolgáltat nekem arra, hogy ő van. Úgyhogy így annyira nem nehéz hinni benne. Az pedig nem zavar, hogy másoknak más az útja. Miért zavarjon, hogy mások nem gyakorolják a hitüket, vagy nem fontos, nekik, hogy az Eucharisztiában találkozzanak vele?

Nem is arra gondoltam, hanem inkább arra, hogy nem érzed-e magad kirekesztve, vagy esetleg nem kapsz-e negatív visszajelzéseket?

Nem, azt nem mondanám, nem. Én nagyon sok nem vallásos barátomnak szoktam mesélni az istenélményeimről, általában hálásak. A barátnőim úgy jöttek el a bérmálkozásomra, hogy előtte életükben talán egyszer voltak katolikus szentmisén, a bérmálás alatt a Wikipedián nézték, hogy mi történik. Szerintem ha ez nem tabu, ha én nem szégyenkezek, ha nem vagyok zavarban attól, hogy ez az életem része, akkor

ajándék tud lenni másoknak, ahogyan számomra is ajándék, amit ők megosztanak a saját belső életükből és kérdéseikből.

Mi a helyzet az egyetemen, a munkahelyeden?

Az egyetemen több alkalom adódik, hogy beszéljek a hitemről, de sokszor inkább csak annyira van szükség, hogy csendben legyünk és meghallgassuk azt, amit mások mondanak, és aztán ha van kérdésük, akkor arra lehet válaszolni. Remélem, hogy jól szoktam érezni, hogy mikor van annak helye, hogy személyes megosztásként szó legyen az Istenről.

A türelem és tolerancia inkább értékrendbeli különbségeknél szükségeltetik, de ha nem lennék gyakorló hívő, akkor is találkoznék szerintem azzal, hogy mondjuk valamiről én nagyon máshogy gondolkodom, mint mások. Az egyetemi berkeken belül az LMBTQ+ közösség helyzete kapcsán bennem sok a kérdés, nyilván leendő segítő szakembereként is, meg gyakorló katolikus keresztényként is. Útkeresésben vagyok, hogy vajon az Isten mit gondol ezen közösség tagjairól. Vannak persze olyan értékrenddel rendelkező szaktársaim, akik ezzel kapcsolatban türelmetlenséget vagy el nem fogadást tanúsítanak. Ezt nem veszem feltétlenül magamra, igyekszem nyitott füllel, nyitott szívvel lenni feléjük, mert az a helyzet, hogy nagyon sok kérdésben meg lehet, hogy nem nekem van igazam. De nem tapasztalok kiközösítést, vagy nem tapasztalok hátrányos megkülönböztetést amiatt, mert keresztény vagy katolikus lennék. A munkahelyemen – egy étteremben dolgozom egyébként – nem beszélek a hitemről, és néha érzem, hogy na, most jó lenne valamit mondani, de egy éttermi műszak alatt nincs erre alkalom, hiába merülnek fel olyan kérdések, amelyekről jó lenne nem csak munkatársként, hanem emberként is beszélgetni.

Pszichológiát tanulsz. Miért pont ezt választottad?

Ennek több gyökere van: egyrészt a családomban több generációra visszamenően a nők segítő szakmákban dolgoztak. A dédnagymamám ápolónő volt a háborús időkben, a nagymamám híresen jól dolgozó laborasszisztens volt Egerben, édesanyám pedig radiológus orvos. Másrészt én magam is jártam pszichológushoz, amikor krízist élt a családunk, és nagyon jó tapasztalatokat szereztem, megéltem, hogy tényleg tud segíteni a pszichológia eszköztára. Ráadásul világéletemben nagyon szerettem az összes létező művészeti formát, tanultam rajzolni, táncolni, színjátszó csoportba jártam, zongoráztam, szerettem volna a művészeteken keresztül tenni valamit az emberekért. Így jutott eszembe a művészetterápia. Már a gimnázium legvégén elkezdtem önkénteskedni átmeneti otthonban, kamaszok önismereti csoportjában voltam kortárs segítő, és nagyon élveztem a velük való munkát.

A tudomány és a hit időnként összetűzésbe kerül benned?

Szerintem a pszichológia és a keresztény hit összeilleszthető. Én úgy látom, hogy az ember három minőségből áll: test, lélek és psziché. A lélek az Istentől kapott sugallat, ami bennünk él, ez elvehetetlen, és akkor is megmarad, hogyha valaki pszichésen vagy testileg nagyon súlyosan sérül. A psziché a pszichológusoknak a szakterülete. Ezért más diszciplína a lelki vezetés és a pszichológia. A lelki vezetésben az Istennel való kapcsolatot és a lelki rezdüléseket érintjük, míg a pszichológiában például a családban tanult viselkedésmintázatokat vagy az érzelmek kezelését. A pszichoszomatikus jelenségeket, amikor a psziché hat a testre, a pszichológia és az orvostudomány együtt vizsgálja, és ugyanígy a psziché és a lélek is elképesztően összefonódik. Nem segít, hogy a nevezéktan lélektannak hívja magyarul a pszichológiát. Tisztáznunk kellene, hogy mi az, ami inkább a spiritualitás és mi az, ami meg a pszichológusok dolga.

Ne felejtsük azt se el, hogy a pszichológia tudománya részben tesztelhető ugyan neurobiológiai alapokon, mindazonáltal áltudományos aspektusokkal is rendelkezik. Rendkívül sokan járnak most nagyon divatos családállítással vagy tarot kártyavetéssel összeillesztett meseterápiás alkalmakra, és ezek nem tisztán pszichológiai, hanem inkább spirituális alkalmak. Sajnos nagyon sok szakmailag és emberileg alkalmatlan ember is kínál pszichológiainak tűnő szolgáltatásokat.

Szerintem a valódi pszichológiatudomány és a hiteles vallásosság összeegyeztethetőek, csak még nagyon kiforratlan, hogy pontosan milyen módon, talán részben majd a mi generációnk feladata lesz, hogy ezeket a kérdéseket megválaszoljuk.

Akkor, hogyha össze kéne foglalnod, hogy te most egyetemista fiatalként hogy érzed magad itt Magyarországon az egyházban, mit mondanál?

Kettős az egyházzal való viszonyom, mert hála Istennek találkozom olyan papokkal, meg az egyháznak olyan tagjaival, keresztényekkel, akikről azt gondolom, hogy hitelesen élik az életüket és tudok velük kapcsolódni. Sajnos olyanok is vannak, akik pillanatnyilag nincsenek jól, és ezért nem is tudják jól elvégezni a feladataikat az egyházi pozíciójukban. Mondhatnám úgy is, hogy álszentnek vagy hiteltelennek érzékelem őket. Olyan ez, mint hogy vannak olyan családtagjaink, akiket inkább szégyellünk, és nem szívesen vállaljuk fel a nevüket, de közben mégiscsak a családunk. Szégyen nincs bennem, de van egy óvatosság, mert értem, hogy nem mindenkinek lehet pozitív a viszonya az egyházhoz, ha például valakinek a családtagja visszaélés áldozata volt, akkor megértem, hogy elutasítóan áll az egyházhoz. Ezért a társadalomban és a közösségekben óvatosan élem meg a katolikus identitásomat. Jó pillanataimban büszkeséggel, egyfajta hovatartozás érzéssel, máskor kevésbé pozitívan. Sokat segítene szerintem a generációnknak és nekem személyesen biztosan, ha az egyház egyértelműen felszólalna igazságtalanságok esetén és igenis kiállna az áldozatok mellett. De hát biztosan megvannak a szempontjaik….én nem vagyok egyházi vezető.

Nem is leszel  egyhamar…

Ez nem zavar, megmondom őszintén. Nem zavar, hogy férfiak vezetik az egyházat, de azt gondolom, hogy csak alulról építkezően és valószínűleg akkor tudna egészségesen működni a férfiak által vezetett patriarchális berendezkedésű egyház is, hogyha a férfiak kapcsolódnának a nőkhöz, legyenek azok családanyák, apácák, bárkik, merthogy igazából akkor tud jó lenni egy vezető, hogyha a közösség minden tagjához kapcsolódik. Akkor tud az egyház valamennyi tagja hatékonyan dolgozni a helyi közösségért, plébániáért, hogyha kapcsolatban van a plébánossal, át tudják beszélni a problémákat, és erre amúgy egy elég jó eszköznek tűnik a „lélekben beszélgetés”, amit a szinóduson alkalmaztak a püspökök, és amiben szerintem képződnünk kell, gyakorolnunk kell, és kisebb csoportokba elkezdeni. Ha ez futótűzszerűen tudna terjedni, nagyon sok gyümölcse lehetne.