Isten szíve

Balatonról, egy takarítás után jöttünk haza vonattal, a húgommal. A helyjegyünk egy négyes ülésre szólt, ahol egy fiatalember ült. „Mennyire szétterpeszkedett, milyen barátságtalan” – volt az első benyomásom. A hosszú út alatt rezzenéstelen volt az arca, amit eléggé el is takart a baseballsapkája. Állandóan a mobiltelefonját nézte. Egy szál pólót tartott a kezében.

Mire a Déli pályaudvarra érkeztünk, két dolgot fedeztem fel: egyrészt, hogy szomorú, másrészt észrevettem, hogy a bal kezén végig hatalmas, beforradt, friss seb húzódott végig. Komoly dolog történhetett: azt gondoltam, ha alkalmam lesz, és nem haragszik érte, megkérdezem, mi történt.

A húgom hamarabb szállt le, és tőle is elköszönt: „Viszontlátásra, fiatalember!”. Erre felderült az arca: ez a mosoly arra bátorított, hogy megszólítsam.

Megkérdeztem, mi történt, ő pedig szívesen megosztotta velem a történetét. Kiderült, hogy Pécsett él(t). Motorbalesetet szenvedett pár hónappal ezelőtt: eszméletét vesztette, az egész bal alsó karját össze kellett varrni, a bőrt a combjából pótolták. Karosszérialakatos munkájából elbocsátották, mert a karjában nincs erő és nem tudja fordítani. Nevelőszülőknél élt, akikkel nem volt, nincs jó kapcsolata. Később albérletben lakott, ahonnan kitették, mivel nem tudta fizetni. A holmiját kidobálták. Barátoknál húzta meg magát, a megdolgozott pénzeiből összesen 10.000 Ft- ja maradt. Most egy facebookon megismert „barátjához” jön fel, aki este 10-ig dolgozik, és a Keletiben adtak találkozót egymásnak. Reményei szerint befogadja, és munkát is szerez neki. Felhívni nem tudja, mert a telefonján letiltották a kártyáját.

Nagyon megrendültem. Az arca tiszta volt, borotvált, és mindezt fokozatosan, a kérdéseimre válaszolva mondta el.

A Déliben az volt az első dolgom, hogy felhívtam a Máltai Szeretetszolgálat munkatársait, hogy megtudakoljam, hol lehet kártyát venni a telefonjába. A Mammut Bevásárlóközpontot ajánlották. Közel volt! Következő lépésként enni- és innivalót vettem neki, mert aznap még nem is evett. Majd metrójegyeket vettem. A telefontársaságnál csak lakcím ellenében adtak új kártyát, de az neki nem volt: „lakcím nélküli” állt a lakcímkártyáján. No, most megijedtem: mi lesz, ha nem tud a barátjával kapcsolatot teremteni. Én a magam címét, nevét nem gondoltam jónak odaadni, működött a fék.

Látva a tanácstalanságunkat, az eladó segítőkészen azt javasolta, menjünk át a közelben lévő másik telefontársasághoz, hátha ők nem ragaszkodnak ehhez az adathoz.

Éreztem, Isten kezében vagyunk! Nagyon kértem a csodát! Közben folyton arról beszéltünk, milyen megoldás adódik, ha itt sem sikerül. Nagyon megértően viselkedett, de érezhetően szörnyű volt ez a bizonytalanság. És hála Istennek, tényleg nem volt szükség a lakcím bizonyítására. Nagyon megkönnyebbültünk, éreztem: itt van Isten! A barátjával így már tudott is kapcsolatot teremteni. A kártya nem volt olyan drága, ezt is ki tudtam fizetni. (Végig tudtam, hogy van elég pénzem… futni fogja…. Egy nagyon kedves volt tanítványom küld/hoz Amerikából időnként pénzt, amit bármire fordíthatok. Az ő nagylelkűsége a háttér!)

Ezután, rohanvást, zárás előtt, hatkor beestünk egy kínai boltba, hogy a legolcsóbb, legegyszerűbb övtáskát megvegyük neki, mert minden fontos dolga a kezében, illetve a rövidnadrágja zsebében volt, amiből mindig elveszített valamit. Majd még egy – szintén legolcsóbb cigarettát is vettünk. Végül valami kis vacsorára valót.

Végig úgy éreztem magam, mint amikor Pétert a börtönből az angyal kimentette éjjel. Ő pedig egyfolytában köszönt mindent!

A Széll Kálmán téren váltunk el, ahol megmutattam, hol szálljon fel a metróra. Úgy éreztem, meg kell ölelnünk egymást! Nagyon-nagyon erősen megöleltük egymást: meg is áldottam, úgy, hogy hallotta, és kértem Jézust, vigyázzon rá. Úgy éreztem, tudnia kell, hogy a Jóisten szíve szerette őt.