Testvéri szeretet

Reáltagozatos gimnáziumba jártam, és épp egy fontos fizika felelés előtt álltam. Eltökélten nekiálltam tanulni, mivel biztos voltam benne, hogy másnap kerülök sorra (az egész osztályból már csak nekem nem volt meg a lezáráshoz szükséges utolsó osztályzatom). Nem sokkal később odajött hozzám a kishúgom, hogy segítsek neki a tanulásban. Nyomban nemet mondtam, de aztán rögtön eszembe jutott, amit Szent Pál tanácsolt: örüljünk együtt azzal, aki örül, sírjunk együtt azzal, aki sír. Ezért mégis leültem vele tanulni. Rá kellett szánjuk az egész délutánt, hogy elég felkészültnek érezze magát, emiatt viszont én csak nagyon rövid időre nyitottam ki a fizikakönyvemet. Másnap egy kicsit izgultam, amikor mentem az iskolába, de hittem abban, hogy Isten valamiképp segíteni fog. Bejött a fizikatanár a terembe, és elkezdte feleltetni az osztálytársaimat. Az óra végén megkérdeztem, hogy engem hogyhogy nem feleltetett. Ő belenézett a naplóba, és azt mondta: „Neked már megvan a jegyed, méghozzá nagyon jó jegyet kaptál!”. Én tisztában voltam vele, hogy nem feleltem az utóbbi időben, úgyhogy csak az történhetett, hogy ő beírt egy ötöst az órai munkámra.

(S.T., Olaszország)

Egy kerekesszékes ember kéregetett az élelmiszerbolt mellett, a bevásárlókocsiknál. Kifelé menet odamentem hozzá, és miután váltottam vele pár szót, azt mondtam, válasszon valamit a kosaramból, bármit, amire szüksége van. Boldogan kivett valamit, és rögtön elkezdett enni. Amikor elköszöntünk, nagy öröm volt bennem, ami aztán segített, hogy

a nehezen indult nap további részében le tudjam győzni a nehézségeket.

Ebből az egyszerű eseményből levontam a következtetést, hogy egy konkrét szeretet-tett mennyire jó napindító lehet. Elkezdtem így tenni, legyőzve sok régi szokást – és meglepve ezzel nemcsak a férjemet, hanem elsősorban a gyerekeket, akik nem igazán értékelik azt, amit kapnak, mert azt gondolják, nekik minden jár. Egyik este, amikor hírt kaptunk róla, hogy egy nagybácsi súlyos beteg, nagy csend telepedett az egész családra. A legidősebb gyermekünk, aki már egyetemista, megkérdezte, mit tehetnénk érte. A legkisebb lányunk válaszolt: „Azt kell tennünk, amit anyu, aki szeretetet visz mindenbe, amit csinál. Így fogunk majd rájönni, hogy mire van szüksége a nagybácsinak”.

(L.D.F., Magyarország)

Bipoláris zavar… Sose gondoltam, volna, hogy Adele, az egyik kedves iskolatársam ilyen súlyos betegségben szenved. Az édesanyja magyarázta el nekem. Egy kórházban töltött időszak után, bizonyos napokon még ő maga, Adele sem értette, mi történik vele. A gyógyszerek hatásfokát még ki kellett tapasztalni, és ehhez idő kellett. Én azonban nem szűntem meg szeretni és tisztelni őt. Egy nap azzal lepett meg, hogy arra kért, imádkozzunk rózsafüzért. Úgy tűnt, hogy az imára tökéletesen oda tud figyelni. Attól a naptól kezdve elkezdtünk lelkiségi könyveket és pozitív tartalmú történeket olvasni. Az volt a benyomásom, hogy a barátnőm mindent mélyebben megért, mint én. Amikor bizonyos témákról megvitattuk az álláspontunkat, úgy láttam, hogy ő határtalanul önzetlenül gondolkodik. Együtt csatlakoztunk egy önkéntes csoporthoz, melynek célja a szegények megsegítése volt. Adele mintha újjászületett volna, kiegyensúlyozott lett és bátor. Közel tudott kerülni ahhoz, aki a sorstársainál nagyobb szükséget szenvedett. A vele kapcsolatos tapasztalat azt mutatta meg számomra, hogy az ember a szeretetben teljesedik ki igazán.

(P.A.M., Olaszország)