Közeledés a szenvedés titkához – Keresztút 5.

A keresztút  9. és 10. stációja következik. Az előző állomásokat, különböző szerzőktől, a Lelkiség rovatban itt, itt, itt és itt olvashatjuk.

IX.   A szent asszonyok és Veronika

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,27-31)

Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, Ne engem sirassatok! Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesztek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”

Elmélkedés

Az elítélt kísérői között ott van egy csoport asszony, akik sorsán siránkoznak. Minden bizonnyal köztük vannak azok is, akik már apostoli útjain is kísérték, akiket meggyógyított és akik vagyonukból gondoskodtak róla (Lk 8,2-3; 23,55). Két evangélista, Máté és Márk még fel is sorol néhány nevet. Érdekes módon Mária, Jézus anyja nem bukkan fel rövid listájukon. Meg kell várnunk a negyedik evangélistát, hogy megtudjuk, Mária ott állt a kereszt alatt, közelebb Jézushoz, mint bárki más (Jn 19,25). Azok a nők, akik követik Jézust a keresztúton, siránkoznak és úgy tesznek, mint a gyászolók, akik halottat siratnak. Jézus kijózanítja őket és helyes irányba tereli együttérzésüket. Rájuk is az vár, ami vele történik, sőt még rosszabb. A legenda feljegyezte egyikük megható tettét, amelyet csak egy nő találhatott ki és hajthatott végre ilyen körülmények között. A hagyomány a Veronika nevet adta neki. Kezébe vesz egy kendőt és megtörli vele Jézus izzadt és véres arcát, amelyet aztán csodálatos módon vissza is kap. Jézus Szent Arcának ikonját, ezt a vera iconát nagy szeretettel veszik körül keleti testvéreink. Akhiropoitisznak nevezik, olyan ikonnak, amelyet „nem emberkéz alkotott”. Később minden mennyiségben és stílusban másolták, de mindig tükrözte ugyanannak az arcnak könnyen felismerhető vonásait, amelyen a fájdalom dicsőséggé változott, amelyen ott ragyog az Atya „dicsőségének kisugárzása és lényének képmása” (Zsid 1,3).

Imádság

Jézus, dicsőség királya, téged tövissel koronáztak, arcodat vér és köpések szennyezik be, de mégsem tudják elrejteni tekintetünk elől istenséged ragyogását, hiszen te vagy a legszebb az emberek fiai közül, és kedvesség árad el ajkadon (Zsolt 44,3). Add, hogy szüntelen arcodat keressük, és kérünk, ne rejtsd el tőlünk (Zsolt 26,8-9). Ragyogtasd föl arcod fölöttünk (Zsolt 30,17), mert világosságában akarunk járni (Zsolt 88,16). Arcod oltalmába rejts el bennünket (Zsolt 30,21), amíg arra nem ébredünk, hogy színed látása tölt el minket (Zsolt 16,15). Mutasd meg nekünk arcodat, amelyet szemlélni az öröm teljessége és a gyönyörűség jobbodon, mely örökké megmarad (Zsolt 15,11).

Tanítsd meg nekünk, hogy felismerjük arcodat a hitehagyott, kedvét vesztett, betegség által sújtott, bármiféle szenvedés, igazságtalanság vagy gyűlölet által meggyötört emberben. Ne vond meg tőlünk kedves arcodat, amely legkisebb testvéreidben (Mt 25,41) tükröződik legjobban, akik által szüntelenül jelen vagy közöttünk.

X.   Jézust a keresztre szegezik

Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,33)

Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott fölfeszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról.

Elmélkedés

A fájdalom és a megaláztatás mélységei tárulnak fel előttünk. A fájdalomé, mert nem lehet szavakba önteni ilyen kegyetlen kínokat, mint amit annak kell elszenvedni, aki a keresztre szegezett kezén és lábán függ, miközben lassú agóniában küzd a halál ellen, amely egyre könyörtelenebbül és győzedelmesebben tartja markában áldozatát. És ugyanakkor a megaláztatás mélységei is ezek, mert ahogy Izajás megjövendölte (Iz 53,12), Jézust gonosztevők közé sorolták: két elítélt osztja meg vele sorsát; egyiket jobbról, másikat balról feszítették meg. Jézus így a társadalomból kiutasítottan és barátai közösségéből kizártan az emberek látványossága lett, és az arra járók, a papok és az írástudók sértéseinek és gúnyolódásának a tárgya, akik összeesküdtek halálára.

Az elnyomó hadsereg századosa ügyel arra, hogy ez a római nép számára megszokott kivégzés rendben folyjon le. Semmi se kerülte el a figyelmét. Közel már a pillanat, amikor a látottak hatására tanúságot fog tenni a hitéről. Végig jelen volt az egész embertelen eseménynél, attól kezdve, hogy szögekkel átverték Jézus kezét és lábát egészen az utolsó sóhajig. Hallotta a tömeg ordibálását, sőt talán Jézus imádságának néhány foszlányát is, amelyet szüntelenül ismételt. Mindez megrendítette.

Megint Lukács evangélista az, aki hangsúlyozza egy pogány katonatisztnek a jóságát, aki eljut addig, hogy megvallja ennek a polgári jog által elítélt embernek az ártatlanságát. Váratlan megtérése ott megy végbe a kereszt alatt. A megváltás ikonja teljes. Együtt találjuk rajta Máriát, Jézus anyját, a szemlélődő tekintetű Szent János apostolt, a szent asszonyokat, akik közel álltak Jézushoz, és akik között ott van az is, akinek sok bűne nyert bocsánatot. És végül ott áll ez a római tiszt, idegen a választott nép körében, aki a megváltott pogányok sokaságát jelképezi, akik arra kaptak meghívást, hogy beoltódjanak a választott nép olajfájába (Róm 11,17k.).

Imádság

Jézusunk, csak egy kisded nyáj – amelyről úgy tetszett az Atyának, hogy nekik adja az országot (Lk 12,32) – ismert fel téged népedből, de Lelked hamarosan tanúiddá tette őket „Jeruzsálemben, meg egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a Föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Kérünk, hogy azoknak, akik ma az apostolok követőiként igédet hirdetik az egész világon, add meg a dicsőséges bátorságot (Fil 1,14) és szabadságot (Filem 1,8), amelyeknek köszönhetően Lelked Húsvét erejét adja a keresztről szóló igehirdetéseknek, amely botrány a világ szemében, de bölcsesség azoknak, akik hisznek és ráhagyatkoznak (1Kor 1,17k.).

Emlékezzél meg az első szövetség népéről is. Lassacskán világosítsd meg azokat is, akiket tudtukon kívül hitük és szertartásaik gazdagságában ma is vonz kegyelmed ragyogása, amely még el van takarva szemük elől egy ideig.

A szerzőről^[1]

André Louf (1929-2010), trappista szerzetes

A belgiumi Louvainben született. 18 évesen lépett be az észak-franciaországi Mont-des-Cats trappista apátságba, 1955-ben szentelték pappá. 1963-tól 1997-ig volt közössége apátja. Ezután visszavonult, és Dél-Franciaországban a bencés nővérek Simiane-Collongue monostora mellett élt.

A nyugati monasztikus lelkiség egyik leghitelesebb képviselője volt. A szerzetes többször is megfordult Magyarországon, sok szállal kötődött a pannonhalmi bencés közösséghez. Számos műve magyarul is olvasható.

^{[1] Forrás: Wikipédia, Magyar Kurír}